Hazatérés

1934 decemberében közel háromezer magyart  utasítottak ki Jugoszláviából

„1934. december 5-én, a magyar exodus első napján, a jugoszlávok 600 embert tettek vonatra és indítottak el Magyarország felé. A magyar hatóságokat nem értesítették. A kitelepítettek is csak akkor tudták meg, hogy menniük kell, mikor dörömböltek az ajtajukon. Azt sem tudta senki, mi köze a délvidéki magyaroknak Sándor jugoszláv király és Louis Barthou francia külügyminiszter 1934. október 9-én Marseille-ben történt meggyilkolásához, de az teljesen világos volt: őket kell megbüntetni. Egyértelmű, ha a horvát usztasáknak a magyarországi Jankapusztán van valamiféle kiképzőtáboruk, arról kizárólag a zombori cipészek és az újvidéki szabók tehetnek. De a Szabadka környéki papok is veszélyesek… Nem beszélve a horgosi kőművesekről.
— Hiába kérdeztük, hogy miért teszik ezt velünk. — Panaszolják többek is —. nem mondtak mást, csak azt, hogy mert „megöltük a királyukat”.
— De mondták azt is, — teszi hozzá egy másik menekült —, hogy Mikulást akarnak küldeni Magyarországnak …”
(Délmagyarország 1934. december 6.)
1934. december 5. és 10. között körülbelül háromezer állampolgársággal nem rendelkező magyart utasítottak ki Jugoszláviából. Csak 1935 második felében engedélyezték, hogy hazatérhessenek az elüldözöttek. Sokan nem tértek vissza.
Én tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Nem akarhattam, mert nem tudtam arról, mi is történt errefelé csaknem 85 évvel ezelőtt. Arról akartam írni, hogy a szegedi távközlési üzemmérnök, Ács Péter miként fedezte fel nekünk a Liszt-tanítvány Hegyei Gézát, aki egy óbecsei zsidó kereskedő fiaként egyedülálló karriert futott be az átalakulóban lévő Oszmán Birodalomban?
Ács Péternek az édesapja volt óbecsei: 1922-ben itt született, és 1934-ig élt a városban. A gyerekkoráról nem mesélt, és haza sem akart látogatni soha. A miértekre a választ 2014-es halála után kezdte el keresni a fia.
„Miután meghalt, sok családi iratot találtam, és elkezdtem kutatni. A nagyszüleimre sajnos nem emlékszem, de édesapám felnőtt koromban elém rakott egy levelet, amit nagyapám akkor írt nekem, amikor én megszülettem. Ez egy olyan személyes üzenet volt 1957-ből, ami arra ösztönzött, hogy ismerjem meg jobban ezt az embert. Apai nagyapám 1921 májusában többekkel közösen megvette a Soós-malmot és a Soós-fürdőt, volt egy pékségük is meg egy Óbecse és Törökbecse között közlekedő hajójuk, a Sztaribecsej. 1934-ben azért kellett váratlanul elhagyniuk az akkori Jugoszláv Királyságot, mert a marseille-i királygyilkosság után a magyarokat is megvádolták a merényletben való közreműködéssel, és kitoloncolták őket az országból. A nagyapámat tíz, öccsét, Sándort öt gyerekkel egyik óráról a másikra áttették a magyar határon. Nagyapa hamarosan újabb malmot vett, de 1949-ben az államosítással még egyszer kisemmizték, mégsem lett megkeseredett ember.”
Arról, hogy miért és hogyan kellett távoznia a családnak Óbecséről, senki nem beszélt, Péter édesapja csupán két emléket idézett fel: az egyik szerint egy éjszakát töltöttek egy szegedi általános iskola tornatermében – erről azóta kiderült, hogy a Rókusi I. Általános Iskoláról van szó, ahova – micsoda fintora a sorsnak! – Péter gyerekei iskolába jártak, a másik történet pedig arról szólt, hogy Horthy Miklós egy menekültek részére átadott iskolában kezet fogott édesapja Laci nevű öccsével.
„A család szerepelt néhány korabeli újságban is, amelyek beszámoltak a menekültek életéről az iskolában. Ács Sándor lánya ott hunyt el 1935-ben, mert megfázott a határon, amit nem hevert ki, Jenő nagybátyám pedig arra a címre kapott munkavállalási engedélyt mindössze négy nap alatt. Ez jellemző a családra: siránkozás helyett mindig talpra álltak, és mentek tovább.”
Péter a nyolcvanas évek elején járt először Óbecsén, akkor még csak a kíváncsiság hajtotta, de ma már tudatos kutatómunkát végez, és a háború után teljesen elvesztett családi kapcsolatokat igyekszik feléleszteni.
„ Szinte hihetetlen, hogy az 1600-as évek végéig vissza lehet vezetni a családfát, ha az ember felüti az egyházi nyilvántartásokat. Boldog vagyok, hogy a kutatásom által olyan unokatestvérek is találkoztak, akik nem is tudtak egymásról. Van olyan Bostonban élő rokon, aki a kapcsolatfelvételünk után elkezdett magyarul tanulni.”
A kitoloncolás olyan családi trauma volt, hogy még a Horvátországban, azaz az egykori közös állam területén élő rokonok sem akartak soha visszatelepülni Óbecsére, mindannyian kitörölték magukból ezt a korszakot. Péter viszont pont ezért kezdett el kutatni, így akadt több érdekes óbecsei vonatkozású történetre és dokumentumra, ezeket rendszeresen meg is osztja a közösségi háló óbecsei csoportjában.
„A nyomozásom során egyszer csak látom, hogy 1926. február 22-én Konstantinápolyban elhunyt az óbecsei Hegyei Géza zongorista. Itt senki nem tudott róla. A budapesti Zeneakadémia levéltárosa sem hallott róla. Az isztambuli nagykövetségre is telefonáltam, és végül az Isztambuli Magyar Intézet igazgatója, Fodor Gábor volt az első ember, aki hallott felőle valamit. Ez december elején történt. Kiss Igor Óbecsén, én Budapesten, Fodor Gábor Isztambulban kutatott, és fél év alatt megvolt a zenész egész élete. 1862-ben született Óbecsén egy zsidó családban, de 1872-ben már Budapesten éltek. Hegyei Géza 36 évig élt a szultáni udvarban, ezért felejthették el hazájában, de Konstantinápolyban hatalmas elismerést vívott ki magának, és több ország is kitüntette szolgálataiért. Hegyei neve annyira összeforrt Isztambul zenei életével, hogy alakja feltűnik számos török regényben és anekdotában is. Mi szeretnénk ezt a méltatlanul elfelejtett zeneművészt visszahozni a hazai köztudatba, ezért azon dolgozunk, hogy munkásságát ismeretterjesztő írásokkal, könyvekkel, kiállításokkal és koncertekkel mutassuk be. Budapesten a Liszt Ferenc Múzeumban lesz róla egy kiállítás, Óbecsén a Városi Múzeum és a zeneiskola is nyitott az együttműködésre, Isztambulban pedig a német nagykövetség egyik épületének a fölavatásakor emlékeznének majd meg róla – épp ott, ahol egy koncert szünetében elhunyt. A legtöbbet – büszkeséget és közösségi élményt – Óbecsének adhat ez a történet.”
Ács Péter családon belül, közösségben és közösségek között is hidakat szeretne építeni. Bár rokona már nem él Óbecsén, ő most már hazajár édesapja szülővárosába. Hegyei Gézának is egész életében fontos volt a származása és a magyarság – Péter a művészet és a tudomány eszközeivel őt is szeretné hazahozni szülőföldjére.
(Forrás: Magyar Szó, szerző: Fehér Rózsa)

„Amikor a pékek egymás elé licitálnak
Óbecséről, a Bácska ezen nagy községéből jelentik:
Ismeretes az az érdekes forradalom, amely az óbecsei pékek között keletkezett néhány héttel ezelőtt. Az óbecsei közönség legnagyobb örömére egy napon röpcédulákat osztogattak a községben,  melyben Ács Lajos pékmester bejelentette, hogy a kenyérárakat leszállitja és a fehér kenyér kilóját négy dinár helyett három és fél dinárért, a barna kenyeret három és fél dinár helyett három dinárért árusitja üzletében. Ez a merész árleszállitás a közönség körében nagy örömet, a konkurrens pékek között pedig pánikot keltett. Néhány napra ezután ujból röpiratok jelentek meg, melyeken ezuttal nem Ács pék, hanem Stojanovics Damján jelentette be, hogy ő is leszáll az árakkal és annyiért adja a kenyeret, mint Ács. Ennek az egész ügynek a közönség látta hasznát, amely heteken keresztül olcsó kenyeret fogyasztott. Ács, amikor kollégája leszállitotta az árakat, azt hangoztatta, hogy ő még lejebb megy, mire Stojanovics azt üzente, hogy ő is. Ács Lajos pék már azzal a tervvel foglalkozott, hogy Szabadkán fióküzletet nyit, mert üzlete tömve volt vevőkkel. A napokban aztán uj csodára ébredtek az óbecseiek, akik egész megszokták az olcsó kenyeret. Az történt ugyanis, hogy a konkurráló pékek kibékültek és a béke örömére nem elégedtek meg azzal, hogy a régi kenyérárakat visszaállitották, hanem ötven parával fel is emelték a kenyérárakat. A közönség visszaesett a mennyekből a szürke valóságba és most a felemelt áru kenyéren visszafizeti a pékeknek azt, amit a mult hetekben megtakaritott. A hirtelen áremelésnek az az oka, hogy a kis pékek felkeresték nagy kollégájukat és elpanaszolták nékik, hogyha nem állitják vissza a régi árakat, valamennyien tönkre mennek. A forradalom ezzel véget ért. A nagy pékek megkönyörültek kis társaikon.”
(Pécsi Napló, 1927. szeptember 25.)

„Ács Jolán 21 éves magántisztviselőnőt szüleivel és nyolc testvérével Óbecséről üldözték ki. Három közülük azóta már intézetbe jár, egy Pécsett van, orvostanhallgató, a többi négy itt van az iskolában,  őt pedig és 15 éves Erzsébet hugát ebbe a szobába szállásolták. Elmondta, hogy 22 éve élnek Jugoszláviában, testvérei közül többen is ott születtek. Mindössze 90 pengővel jöttek át a határon. Arra panaszkodott, hogy a szerbek erőszakoskodtak, kényszeríteni akarták, hogy a király sírját nézzék meg.”
(Kiüldözött magyarok bús karácsonya – Kis Újság, 1934. december 25.)