A multikulturalizmus még az oktatási jogszabályokból is hiányzi

Nem egymással együtt, hanem csak egymás mellett élünk

Péterréve az utolsó Tisza-menti település, ahol még a magyarok vannak többségben: bár a nemzetiségi arányokról nincsenek 2022-es népszámlálási adatok, a település 65-70 százaléka lehet magyar. Beretka Ferenc, lapunk állandó szerzője itt született teljesen magyar környezetben, innen indulva vált kiváló hivatásos fordítóvá.

Magyar nyelvet is tanított a faluban, és 24 évig volt a helyi Samu Mihály Általános Iskola igazgatója – 2019 óta nyugdíjas.  Magyar faluban hogy tanul meg valaki olyan jól szerbül, hogy fordító válják belőle?

Olykor szomorú, olykor dühös vagyok azért, hogy ilyen katasztrofális állapotok vannak az itteni magyarság szerbnyelv-tudásában. Én teljesen magyar környezetben nőttem föl és jártam iskolába, gyengén tudtam szerbül, de Óbecsére mentem gimnáziumba, ahol az 1970-es években már elindultak ugyan magyar tagozatok, de több tantárgyat is szerbül tanultunk. Voltak eleinte nehézségeim, de ezeket akarattal, kitartással át lehet hidalni. A szerbtanítás is más volt akkor a magyar osztályokban, mi a délszláv népek irodalomtörténetét 4 év alatt átolvastuk. Egyetemen már a Magyar Tanszék tanári szaka mellett fordítói szakra is jártam. Egyetem után, 1978-ban csöppentem bele a környezetnyelv-tanításba egy középiskolában, amiben már akkor is voltak kihívások.

Azóta sokat változott a diákok hozzáállása is a környezetnyelv-tanuláshoz. Ön mit tapasztalt?

Sajnos nagyon rossz tapasztalataim vannak az itteni iskolából is, mert oda jutunk, hogy nem akarják tanulni a diákok a környezet nyelvét. Változott a tantárgyak státusza is: a szerb nyelv kötelező a magyar osztályokban, a magyar viszont a szerb tagozatokon fakultatív volt, mára meg már szinte meg is szűnt. Elképzelhetetlen problémákkal találkoztam éppen amiatt, hogy a gyerekek nem akartak tanulni szerbül, és a szülők sem támogatók ebben, nem ösztönzik a gyerekeket. Ezzel oda jutunk, hogy idén a péterrévei diákok egyötöde Magyarországra iratkozott középiskolába.

Régebben a szerb és a magyar gyerekek eljártak együtt játszani, szórakozni. Ma már ritkán keverednek a fiatalok.

Nem csak az a gond, hogy nem beszéljük egymás nyelvét, de nem is ismerjük egymást. Azelőtt bevett szokás volt, hogy két osztály – általában egy szerb és egy magyar – tartott együtt tornaórát, és egymás ellen játszottak, de mára oda jutottunk, hogy tarthatatlanná vált a helyzet, mert most már ezek a csapatjátékok arról szólnak, hogy verjük el a magyarokat vagy a szerbeket. Kénytelenek voltunk szétválasztani ezeket az osztályokat, de ez helytelen. Egyedül a csapatsportokban van arra mód, hogy szerbek és magyarok együtt, egy célért küzdjenek.

Arról mi a véleménye, hogy Óbecsén például úgy tűnik, szerb és magyar iskolák fognak kialakulni, ha a jelenlegi tendencia folytatódik?

Látvány- és párhuzamos intézményrendszereket akarnak kiépíteni, aminek biztos vannak előnyei is, hiszen szervezési szempontból egyszerűbb működtetni őket. Amikor a Petőfi Sándor Általános Iskolát be akarták zárni Óbecsén, akkor Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács akkori elnöke összehívott egy megbeszélést a magyar többségű iskolák igazgatóival Óbecsén, és akkor ő azt mondta: a Petőfit üvegharang alá kell tenni, fel kell maximálisan fejleszteni, akkor majd a szülők maguktól odaviszik a gyerekeket. Az utóbbi években a Samu Mihály Általános Iskolát is kezdik hasonlóan felhozni, miközben a Zdravko Gložanski Általános Iskolát a másik politika igyekszik megtisztítani azzal, hogy a magyar tagozatokból kisegítő tagozatok válnak sajátos nevelési igényű gyerekekkel – ez döbbenetes.

Mit kellene tenni ahhoz, hogy ne csak egymás mellett, hanem egymással együtt éljünk?

Az a fajta multikulturalizmus, ami az Osztrák-Magyar Monarchiában működött, törvényszerű volt: magyarok, szerbek, németek, zsidók stb. éltek itt együtt – elengedhetetlen volt, hogy beszéljék egymás nyelvét, még a lópasszust is négy nyelven adták ki. A mi időnkben ez az együttélés már ideológiai alapokra került, és úgy is működött valamelyest, de ez a politikai jellegű, ami most van, nem vezet jóra. A multikulturalizmus vagy interkulturalizmus fogalmi szinten sincs benne az oktatási jogszabályokban, ezt a társadalmi attitűdöt kellene megváltoztatni. A legtöbb közösségi rendezvény is egyirányú, pedig jó lenne megismerni egymás hagyományit is. Tennünk kellene azért, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

---

Vannak erre egyszerű  megoldások

Lauc Ágota óbecsei osztálytanító fia másodikos gimnazista, és folyékonyan beszél szerbül.

„Tudatos döntés volt, hogy a fiam tanuljon meg jól szerbül, mert tudtam, hogy neki ez mindenképpen az előnyére fog válni. Bölcsődébe már vegyes csoportba indult, és két és fél évesen már angolul kezdett tanulni, szintén vegyes csoportban. A focival már nem a nyelvtanulás volt a célunk, de úgy alakult, hogy ő volt kezdetben az egyetlen magyar gyerek. Nem is volt addig gond, amíg több osztálytársa is nem csatlakozott a csapathoz, mert akkor a magyar fiúk különváltak, mivel voltak közöttük olyanok, akik nem is akartak megtanulni szerbül. Nyáron sportos foglalkozásokra küldtem szintén szerb vezetővel, ahol máig tartó barátokat is szerzett” – mondja az édesanya.

A magyar diákok elsőtől tanulnak szerbül, de a szerbek csak fakultatíve – Lauc Ágota szerint ezzel az a baj, hogy nem számítják bele az átlagba az osztályzatot, ezért nem is veszik komolyan a tanulást. Mint mondja, sok múlik a szülőkön: ha ők szorgalmazzák a nyelvtanulást, akkor tanulnak is a gyerekek. Ha tőle kérnek ehhez tanácsot, olyan csapatsportot javasol, ahova szerb és magyar gyerekek is járnak. Sajnos az iskolán belül sem magától értető ma már a gyerekeknek a közös játék.

„Én az alsósokat ismerem, ők nem igazán akarnak keveredni, és ettől a magyarok zárkóznak inkább el. Volt már olyan, hogy a szerb gyerekek odajöttek hozzájuk játszani, de ők elküldték őket.  Vannak sajnos olyan nagyobb diákok is, akiknek ötösük van szerbből, de meg sem tudnak szólalni. Én szorgalmazom azt, hogy vigyék őket a szülők olyan helyre, ahol szerbek is vannak, de kevesen hajlanak erre”.

F.R.