Nem kell az egyformaság, legyen mindenki boldog!
Születésnapi beszélgetés Skrabány Viktor festőművésszel
Június 14-én ünnepelte 86. születésnapját Skrabány Viktor óbecsei festőművész. A születésnap apropóján beszélgettünk vele festészetről, zenéről, tanításról.
Tanár úr, milyen családból származik?
Én igazi szerelemgyerek vagyok, és a véremben négy nemzetiség van: lengyel, szlovák, bajor, magyar – a legjobban a bajor tört ki rajtam. Az édes- apám remek esztergályos volt, értelmiségi barátokkal, sok előadásra elvitt kisgyerekként. Mindketten fogékonyak voltak a művészetekre, ezért nekem már 5-6 évesen kiválasztott zeneművem volt, Bizet Carmen operájából a torreádor belépője. De ekkor már nagyban rajzolgattam is, mert borzasztóan vonzottak a színek. Hegedülni is tanultam, és 13 évesen a belgrádi Szerb Nemzeti Színház első számú színészével Milan Puzićtyal léphettem színpadra.
A felesége, Márta néni az óbecsei zeneiskola hegedűtanáraként ment nyugdíjba. A zene erős kötőanyag a házasságukban?
Óriási kötőanyag a zeneszeretet. Mi minden nap hallgatunk zenét, és mindig megbeszéljük, hogy mi legyen az: komolyzenével kezdünk, folytat- juk szórakoztató zenével, majd befejezzük valamilyen magyar muzsikával. Sokszor meghallgatjuk például ugyanazt a hangversenyt több előadótól is. Én 33, Márti 23 éves volt, amikor összeházasodtunk. Az édesapját Prilepbe rendelték, hogy megmentse az ottani sörgyárat, Márti és a testvére ott jártak iskolába. Épp végzett, amikor egy évre megüresedett egy állás a zeneiskolában, ezért hazahívták. A katonának állt kollégát az alsóvárosi operettszínházban is helyettesítenie kellett, ahol én is muzsikáltam, a vonóinkkal párbajoztunk a próbákon. A késő esti próbákról egy idő után én kísértem haza… Rövid idő múlva megtartottuk az eljegyzést és összeházasodtunk.
Akkoriban nagyon magas színvonalú kultúrélet volt Óbecsén…
A megboldogult Simovics Ferenc szervezte meg a kultúrkör színtársulatát egy 33 tagú zenekarral, még süllyesztő is volt. A zenekar miatt hazajárt Óbecsére Balázs Rudolf, aki Moszkvában David Ojsztrahnál tanult hegedülni és a belgrádi filharmonikusok koncertmestere volt, hazajárt Verebes István, a belgrádi rádió szórakoztató zenekarának a hangversenymestere is, és én kölyökként velük muzsikálhattam! A János vitézben pedig a Kovács Vera volt a királylány! Nagy szerelmem volt a zene, a zeneiskola 6 évét 3 év alatt végeztem el, de rájöttem, hogy a festészetben, amit egészen ösztönszerűen éltem meg, tehetségesebb vagyok.
Közel negyven évig tanított, és 38 éven át szervezte a KMV képzőművészeti részét. Ön szerette ezt a munkát, ráadásul ennek köszönhetően nem kellett engednie a művészetében se divatirányzatnak, se egzisztenciális kényszernek.
Óbecse ösztöndíjasaként hazatérve először Bácsföldváron, majd az óbecsei Gimnáziumban kaptam tanári állást, és ez tette lehetővé, hogy igazán szabad festő legyek, mert nem kellett pénzzé tennem a vásznaimat. A tudásátadás a véremben volt. Én minden gyereket megtanítottam fejet rajzolni, méghozzá nagyon egyszerűen. Halk szavú tanár voltam, de tudtam kemény is lenni – ha rácsaptam erélyesen az asztalra, halotti csend lett osztályteremben.
Következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy ez mennyire tűnt modernnek, sikeresnek.
A belgrádi akadémián az absztrakció volt az uralkodó irányzat, de én már ekkor, 17 évesen tudtam, hogy nem ez az én utam, ezért átmentem a formai ábrázoláshoz ragaszkodó ljubljanai akadémiára. Az absztrakció uralma miatt sokáig háttérbe szorult az általam képviselt konzervatív realizmus, de ma már minden irányzatnak – a reálisnak, az absztraktnak, az expresszívnek – helye van a képzőművészetben, és ez így van jól, legyen is mindenki boldog. Nem kell az egyformaság, mert a teljes egyformaság, a totális szimmetria egyenlő a semmivel.
A festményeit melyik zenemű fejezné ki a legjobban?
Én a zongoramuzsikában nagyra tartom Chopint nem csak a technikája, hanem a szíve miatt is – talán a finomabb színezéseimet az ő játéka fejezi ki a legjobban. A mély lelkivilágom miatt viszont nagy rokonszenvvel viseltetek az orosz művészek iránt is, közülük is Csajkovszkij áll hozzám a legközelebb. Ha apró részleteket festek, akkor Mozart egyes szerzeményeinek az apró dí- szítéseivel érzek rokonságot.
De nagy kedvence Liszt Ferenc, jól tudom?
Valóban, és Liszt Ferenc is szerette a festményeket. Karmesterként is dol- gozott, és volt, hogy odaszólt a zenekarnak: ne pirosat játszatok, hanem kéket!
86 éves lett. Hogy érzi magát?
Hálás vagyok, mert tudok mozogni és jól érzem magam, akár fát is vághatnék, de azért ezt már átengedem másnak!yok, mert tudok mozogni és jól érzem magam, akár fát is vághatnék, de azért ezt már átengedem másnak!
Érettségi nélkül, kivételes tehetségként vették fel a belgrádi Képzőművészeti Akadémiára, de rövidesen átiratkozott a ljubljanai Művészeti Akadémia festészeti szakára, ahol 1962-ben szerzett oklevelet. 1965-től Óbecsén képzőművészet szakos tanár volt. 1967-től kiállított az Óbecsei Művésztelep éves tárlatain. 1999-től szerepel a 9+1 képzőművészeti csoport kiállításán, dolgozott a zobnaticai és más alkotótáborokban is.
Pályájának kezdetén festett tájképeket is, később azonban elsősorban portrékat vagy olyan kompozíciókat alkotott, amelyeknek a témája az ember. Oltárképeket is készített (Szent Imre-templom, Péterréve; Szent Margit-templom, Óbecse). Műtermében nyugdíjba vonulása óta is rendszeresen foglalkozik képzőművészekkel.
2010-ben ő lett Óbecse első újkori díszpolgára. 2008-ban neki ítélték oda a Forum Képzőművészeti Díjat, 2015-ben pedig Magyar Életfa-díjas lett