Fénnyel festett fotográfiák

Bemutatjuk György Imre óbecsei fotóművészt

Vaddohány. Pipacs. Fák és virágok. Pillangók a trágyalében – az óbecsei György Imre fotóin az állati bélsár is művészetté nemesül.

„Ez a fehérség itt hó, benne a folt trágyalé – megláttam benne azt a szépséget, ami felett mások elsikkadnak. A természetben én csak megfigyelő vagyok, és a fotóimon a magam módján adom vissza azt, amit látok. Nem hamisítom meg a természetet, nem manipulálok, nem ügyeskedek, nem javítok bele a képbe, csak a kontrasztokkal, a színek dinamikájával játszom.”

Imre életében fontos szerepet tölt be a zene, évek óta az Óbecsei Schola Cantorumban énekel. Az eredetileg autóbádogosnak tanuló Imre 18 éves volt, amikor az egyházi kórussal Szekszárdra utaztak. Egy régi Canon gépet vitt magával, még a filmet se tudta egyedül befűzni. Nem sejtette, hogy ez a szekszárdi kiruccanás egy hosszú, izgalmas művészi utazás kezdetét jelenti a számára.

 

„Elragadtatással töltött el maga a készülék és a képekben rejlő lehetőség is, pedig addig távol állt tőlem a vizuális művészet. Egyre inkább elmélyedtem a fotózásban, de az igazi tanulás a digitális világgal kezdődött. Szeretem a természetet – a természet számomra észbontó, önmagában tökéletes művészi alkotás. Korábban szerettem, ha a néző nem ismeri fel, hogy mit fotóztam le, de ma már ez sem számít, csak az, hogy engem kitöltsön az, amit látok.”

Imre Németországban született, nyolc éves volt, amikor a szüleivel és a testvérével visszaköltöztek Óbecsére. Azt mondja, mindkét országot a hazájának tekinti, de a szabadságát itt nyerte el, ahol együtt él a természettel, egy tanyán. Korábban szarvasmarhákat tartottak, de nemrégiben ezzel felhagytak, most lovas panziót üzemeltet és földműveléssel foglalkozik a család.

Imre nagyon szereti a festményeket is, de mivel festeni nem tud, ő a fotóival igyekszik hasonló hatást kelteni. A fényképei annyira festményszerűek, hogy az absztrahált trágyalét se ismeri fel rajtuk senki. Nála minden „vegytiszta” kell legyen, mert úgy érzi, csak ily módon adhatja vissza hitelesen az érintetlen természet csodáját. Mivel az ő jószágaik tiszta táplálékot kaptak, a fotóin megörökített tanyasi trágyalé is „tiszta” volt. A fényképeken ez persze egyáltalán nem látszik, neki mégis számított.FametszetEldobtam nagyi brossát egy másik Dimenzióba (részlet)Memento Mori (részlet)ŐkFény

„Megmagyarázhatatlan hajtóerő munkálkodik bennem, ami mindig valami újra ösztönöz. Egy alkalommal klasszikus természetfotókat csináltam, szép fényekkel, de utóbb azt éreztem, hogy a szépséget megfogtam ugyan, de érzelem már nem kötött hozzá. Elszomorított a dolog, attól féltem, vége lesz valaminek, ami eddig kitöltött. Aztán amikor lement a nap, végigpásztáztam a tájat, és elkaptam azt a pillanatot, ahogy lebukik a nap, és a táj direkt napfény nélkül mutatja meg a szépségét. Ez fordulópontot hozott az életemben, a képeim más irányt vettek, már a visszaverődő fényben keresem a tájat, ami ilyenkor tényleg olyan, mint egy csodálatos festmény. Különösen télen tud lenyűgözni a természet színgazdagsága. A természet kemény és kegyetlen is tud lenni, de a fotósnak minden lehetőséget megad, a kérdés csak az, hogy meglátja-e ezeket a nüanszokat a fényhatásokban? Nekem évek kellettek ehhez.”

Imre munkáit egyelőre külföldön többen ismerik, mint idehaza, fotóit 2007 óta Óbecsén, Újvidéken, Szegeden, Budapesten, Sybillében és Seemühlében mutatták be egyéni kiállításokon, míg közös tárlatai Tamásiban, Tihanyban, Aitoóban (Finnország) és Verbaniában (Olaszország) voltak. Legutóbb Magyarországon, a bordányi Fékland Fesztiválon láthatta munkáit a közönség.

F.R.