„Az ember újjászületik a zene által”

Vitkayné Kovács Vera operaénekesnőt a Karađorđe-csillag első fokozatával tüntették ki

KOPF Aleksandar Vučić elnök Szerbia államisága napja alkalmából februárban több mint 100 személynek, köztük számos diplomatának, akadémikusnak, orvosnak, sportolónak, színésznek, zenésznek adott át kitüntetéseket. Mindössze hárman vehették át az államfőtől a Karađorđe-csillag első fokozatát – közöttük volt Vitkayné Kovács Vera operaénekesnő, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház magánénekese, a Vajdasági RTV szólóénekese és a Zeneakadémia szólóének tanszakának rendes tanára. A művésznő újvidéki otthonában fogadott bennünket.

Számtalan díjjal, kitüntetéssel, elismeréssel, életműdíjjal – többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, a Vuk Karadžić Érdemrenddel, a Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel és az Egyetemes Magyar Kultúra Lovagja címmel – a háta mögött tud még Önnek meglepetést, örömet okozni egy elismerés?

– Valóban sok díjban részesültem már, ez azonban azért is különleges, mert nagy meglepetés volt, egyáltalán nem számítottam ilyen magas kitüntetésre. Felemelő, nagyon szép esemény volt. Megtiszteltetés volt ott lenni.

Belgrádban született. Hogy került oda a család?

– Édesapám ott kapott munkát a malomban. A város peremén laktunk, nagyon jól éreztünk magunkat ott, mert szeretett bennünket az ottani szerb közösség. Sétálni jártunk, moziba mentünk, de közben meg ott, ahol laktunk, erdő és mező is volt, én állandóan ott énekeltem. Felejthetetlen gyerekkorom volt. Aztán kitört a háború, és mi eljöttünk Becsére. Ott éltünk először anyukám, a bátyám és én, aztán utánunk szökött az apukám is.

A családnak voltak becsei gyökerei?

Apukám becsei volt, ott éltek a szülei. Nyolcéves voltam, amikor odaköltöztünk.

Hogy jött az éneklés az életébe?

Anyukám mindig a Pesti Rádiót hallgatta, a magyar nóta mellett nőttem fel, de ő is nagyon szépen énekelt, vele énekeltem én is. Az éneklés volt a mindenem.

Mikor döntötte el, hogy énekes lesz?

Belgrádban a filmszínházban akkoriban még asztaloknál ültek a nézők, lehetett közben szörpöt inni, és többször is meg lehetett nézni egy filmet egymás után. Mi másfélszer néztük meg a Jeanette Mac-Donald–Nelson Eddy énekespáros zenés filmét. Akkor döntöttem el, hogy én is énekes leszek.

Abban az időben, amikor Óbecsére költöztek, nagyon komoly zenei élet volt a városban. Ön milyen lehetőségeket kapott, ki karolta föl?

Templomba jártam, ott kezdtem el énekelni, a kántorné tanított meg a szóló dalokra. A nagy hangterjedelmemmel mindent el tudtam énekelni. A város három színpadán is szerepeltem, operetteket, magyar nótákat énekeltem, színdarabban szerepeltem. Amkor megnyílt a zeneiskola, beiratkoztam zongorára. Később ott tatítottam hat évig, akkor nyílt az ének szak.

Igaz, hogy Újvidékre a zenei középiskolába biciklivel ment beiratkozni?

– Igen, mégpedig férfibiciklin, köves úton, mert akkor még nem volt ilyen aszfaltút. De ezt a lehetőség ki kellett várnom, mert a szüleimnek először a bátyámat kellett kiiskoláztatniuk, utána jöhettem csak én. Kivártam a soromat, ezért indultam 3 évvel később középiskolába, addig pedig dolgoztam.

A tehetsége megvolt az énekléshez, milyenek voltak a lehetőségei?

– A tehetség csak egy kiindulópont, kell hozzá rengeteg munka, önfeláldozás, lemondás – enélkül nem lehet elérni az álmainkat. Nekem sok akadály merült fel a pályám során, meg kellett küzdenem már azért is, hogy egyáltalán énekelni tanulhassak. A gégeorvos azt mondta, gyémánt van a torkomban, de Újvidéken két év alatt tönkretették a hangszálaimat, a négy oktávból alig maradt valami. Tanárt akartam váltani, emiatt kidobtak az iskolából, ekkor mentem Szabadkára, ahol szólóéneket és pedagógiát is tanultam. Siflis Irma tanárnő adta vissza a hangomat. Én azt hittem, előttem a világ kapuja, de megtorpantam. Elmentem Becsére tanítani, mert azt hittem, nem lesz belőlem énekesnő. Közben állandóan énekeltem a zeneiskolában, otthon, rádióhallgatás közben, Maria Callast és Renata Tebaldit utánoztam. Férjhez mentem, gyereket szültem, volt gyönyörű házunk Óbecse központjában… De hajtott a vágy, hogy színpadon énekelhessek. Turnéra mentem a rádióval, így jutottam először álláshoz a rádióban – a statisztikai osztályon. Ekkor közöltem a férjemmel, hogy szeptemberben megyek Újvidékre albérletbe, mert tovább akarok tanulni Belgrádban. Dolgoztam a rádióban, közben utazgattam a belgrádi Zeneművészeti Akadémiára, tanultam, gyakoroltam, és vágyakozva sétáltam az újvidéki Szerb Nemzeti Színház előtt… 1961-ben átkerültem a rádió komolyzenei osztályára szerkesztőnek. Kis fizetésből kellett énektanárt, utazást, tanulmányokat fizetni, ezért sokat hakniztam – a nótaesteken jól fizettek. A családom mindvégig támogatott, édesanyám 3 évig vigyázott a fiamra, ennyi év alatt fejeztem be az akadémiát. Az Újvidékre költözéstől 11 év kellett, hogy bekerüljek az operába, ahol 1971-ben rögtön nagy szerepekkel kezdtem, immár magiszteri oklevéllel.

Kilencszázharminckét előadásban szerepelt szopránként, Jugoszlávia egyik legjelesebb Verdi- és Puccini-énekese volt. Van kedvenc szerepe vagy fellépése?

– Mindegyik szerepben megtaláltam magamat, szerettem is mindegyiket, csak Az eladott menyasszonyt nem. A fellépések közül az athéni felejthetetlen volt. A Görög Nemzeti Opera tele volt hatalmas Callas-fotókkal, ő volt az én példaképem. Ijesztő volt ezek után arra a színpadra lépni, ahol ő is énekelt, a próbán még hang sem jött ki a torkomon, olyan lámpalázas voltam. De óriási siker lett a Pillangókisasszony, míg élek, nem felejtem el. Sorban álltak autogrammért. Egy fiatalember arra kért, hogy a noteszében írjam a nevem Giulietta Simionato, a világ egyik leghíresebb opera-énekesnője neve mellé, mert szerinte egyedül én érdemlem ezt meg.

Ön rengeteget dolgozott. Mondhatjuk, hogy munkamániás volt?

– Az voltam, de ha az ember nem szereti a szakmáját, nem ér semmit. A család emiatt gyakran háttérbe szorult, a lányom sokszor sírt, ha utaznom kellett. Sokat jártam a világot, őt meg itthon kellett hagynom, ezt követelte a hivatásom. Soha nem mondtam le előadást, és mindig felkészült voltam. Szerencsém volt, mert a férjem mindenbentámogatott, tartotta bennem a lelket, minden előadásomon ott volt, felvette, és utólag kielemeztük.

A hangja mellett a testét, a memóriáját, a lelkét is igénybe veszi a színpad. Hogy lehet mindezt karbantartani és óvni?

– Nagy önfegyelem kell ehhez, és erős családi háttér. Előadás után én soha nem maradtam ki, mentem haza. Nem ittam soha, amíg dolgoztam. Sokat gyakoroltam, mert a hangszálakat is erőnlétben kell tartani. Én minden áldott nap skáláztam, mert az volt a felfogásom, hogy ha egy nap kimarad, azt én másnap észreveszem, a következő nap a férjem, a negyediken meg már a közönség is. Állandóan futottam is, az egyetemre pedig kerékpárral jártam, miközben a diákjaim taxiztak. Fontos a testi kondíció, mindig tornáztam, a mai napig minden nap mozgok. Hát nem vagyok már fiatal, novemberben voltam 91 éves.

Mindig fontosnak tartotta azt, hogy a gyerekekkel is megszerettesse az operát.

– Jártam az elemi és a középiskolákat, zeneórán az éneket magyaráztam nekik, örömmel hallgatták. Skáláztattam őket, elmeséltek az operák történetét, a Pillangókisasszonyon még sírtak is. Közönséget neveltem. Ma már sajnos nem foglalkoznak ezzel, már a rádióban is kevés az ilyen zene.

Szívügye volt az is, hogy szerb közönség előtt magyar szerzők művét, magyarországi közönségnek pedig szerb dalokat énekeljen. Miért tartotta ezt fontosnak?

– A művészet összeköti az embereket, és én igyekeztem bemutatni a magyar és a szerb zenekultúrát is. Előtte mindig elmondtam, miről szól a dal. Az egyik kedvencem Huszka Jenőtől a Szeptember végén, jaj, de szeretem… Előfordult az is, hogy magyar nóta éneklése közben a közönség kifütyült, én meg elfordítottam a fejem, és odatartottam nekik a mikrofont, végül tapsot kaptam. Ezt ki kellett bírni, méltósággal kellett kezelni.

Voltak helyzetek, amikor többet kellett küzdenie egy lehetőségekért csak azért, mert magyar?

– Ezzel sokszor szembesültem. Ezért nem lehettem a belgrádi opera énekese, és volt, hogy egy díjból is csak a második fokozatot kaptam meg a származásom miatt. Én mindig büszkén vállaltam a nemzeti hovatartozásomat.

Sokáig tanított. A szakmai tudáson kívül mit tartott még fontosnak átadni?

– 18 évig tanítottam, és elsősorban szorgalomra és pontosságra neveltem a tanulóimat. A késést nem toleráltam, mert egy művész nem késhet, ezért az óráról sem lehetett késni. Ha egy énekes megtanul bánni a hangjával, akkor már csak arra kell ügyelnie, hogy átadja az érzelmeket a közönségnek – ez a zenélés lényege, hogy szívből énekeljenek.

Volt olyan szerep, ami érzelmileg különösen megviselte?

– Igen, a Pillangókisasszony. Amikor tanultam a szerepet, egy hónapig képtelen voltam sírás nélkül elénekelni a búcsúáriát, annyira átéltem azt a jelenetet, amikor Cso-Cso-Szán a kisfiától búcsúzik, mielőtt öngyilkos lenne – az én fiam is pont akkora volt, mint a hősnő kisfia… A férjem húzott ki ebből, azt mondta, énekeljek úgy, hogy a közönség sírjon helyettem, és végül így is történt.

Nyugdíjasként mivel tölti az napjait?

– Nagyon megviselt a koronavírus-fertőzés, akkor hagytam abba az éneklést. Hiányzik a művészet, de a diákok olykor még meglátogatnak segítésért, támogatásért. Háziasszony vagyok, főzök, néha takarítok, pihenek, újságot olvasok, keresztrejtvényt fejtek, sétálok a kutyámmal, kártyázunk a férjemmel, szomszédolok, színházba, hangversenyekre járunk, de már nem énekelek. A hangom megvan még, de már nincs kedvem gyakorolni – kiénekeltem már magam, hiszen még 80 évesen is koncerteztem.

Mit jelent Önnek a zene?

– Lelki gyógyír: ha zenét hallgat az ember, nem tud másra gondolni. Az ember újjászületik általa.

F.R