„Az igazi életerő a fiatalságban lüktet”

A téboly sorozatvetőinél – Magyarok a szlávok háborúiban címmel írt könyvet Tari István

A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának 2025. évi Az Év Legjobb Könyve Díját Tari István nyerte el az Időjel Kiadó gondozásában megjelent A téboly sorozatvetőinél című, Magyarok a szlávok háborúiban alcímű kötetével.
Tari István sok műfajú alkotó: költő, prózaíró, fotó- és filmművész, újságíró – ezt a sokszínűséget tükrözi legújabb kötete is. A naplószerű jegyzetekből összeálló, a szerző grafikáival gazdagon illusztrált kordokumentum nagyrészt a délvidéki magyar közélet és önszerveződés nehézségeit érzékelteti.
A József Attila- és Kemény Zsigmond-díjas, a Balassi Bálint-emlékkarddal kitüntetett szerzővel óbecsei otthonában beszélgettünk.
Miről szól A téboly sorozatvetőinél című kötet?
– A kilencvenes évek délvidéki kordokumentumait próbáltam összeválogatni ebben a könyvemben, ám a kilencvenes évek háborúinak előzményeit sem hagyhattam ki, fordításaimban azoknak a szerb íróknak a nyilatkozataiból is kínálok ízelítőt, melyekben a háborús uszítások megfogalmazódnak. A kilencvenes éveket lezáró naplómban a bombázások 78 napját részleteztem. Akkoriban írt szövegeim, naplórészleteim, verseim mellett interjúimból, leveleimből is szemezgettem. Hatalmas anyagból kellett válogatnom, a sokféleségéből a teljesebb kép kialakítását reméltem; arra törekedtem, hogy valóságunk feltárásához is hozzátegyek valamit.
Milyen állapotban volt a kilencvenes években a délvidéki magyarság?
– A hatvanas évek közepére magyar közösségünk bepótolta a vérveszteségét, és újból elértük a csaknem félmilliós lélekszámot, amit a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban végzett első, 1921-es népszámláláskor jegyeztek fel. Az új délszláv birodalomban kezdettől fogva idegen elemnek számítottunk, és elődeinket is minden téren megpróbálták ellehetetleníteni. A szerbek 1944–45-ben megszabadultak a teljes sváb kisebbségtől, és mások mellett megöltek több tízezer magyart is – ezt a vérveszteséget pótolta be közösségünk a mi nemzedékünkkel. Az albánok nagyjából ugyanannyian voltak, mint mi 1921-ben: ők 440 ezren, mi 468 ezren. Mára Koszovóban 23 év az átlagéletkor, és legalább kétmillió albán él ott. Mi a legutóbbi népszámlálás szerint talán 170 ezren lehetünk.
Ott, ahol sok gyerek van, hatalmas az életerő, és tisztelik az öregeket. Az albánok teljesen fölfiatalodott közösségében nehezen fordulhat meg egy negyvenéves fejében az, hogy ő majd „önmegvalósítja” magát. Ott a hatvan-hetven évesek mondják meg azt, hogy mi a teendő, hogy családi befektetésként megveszik-e például a tengerparton azt az ingatlant, amelynek egyik felében cukrászdát nyitnak, a másik felében pedig zöldségesboltot. A sok gyerek, a fölfiatalodott közösség hatalmas gazdasági erőt is jelent.
Azon kevesek közé tartozott, akik nem menekültek el a délszláv háború idején. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Mi, az ötvenes években született újságírók, írástevők igen sokan voltunk a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek legelején, de közülünk csak néhányan maradtunk itthon bujdosva a behívók elől. Én 1991 őszén kaptam meg az első, háborúba szóló katonai behívóparancsot, attól az időponttól kezdve, mivel megtagadtam a bevonulást, katonaszökevénynek számítottam. Rengeteg szökevény bujdosott akkoriban. A délvidéki magyar irodalom középnemzedéke szinte teljes egészében Magyarországra menekült, a fiatalabbak közül később csak néhányan tértek vissza.
Azt nyilatkozta, hogy a délvidéki magyarság a háború hatására vált közösséggé.
– A háborús mozgósítás közös létélményt jelentett, és az atomizált, a Szabadka és Újvidék közötti frontvonalon szétbomlasztott délvidéki magyarság közösségteremtő ereje föltámadt. Ennek köszönhetően valósult meg 1991 novemberében az első tömeges háborúellenes tiltakozás Zentán, melynek hatására megnőtt az emberek bátorsága: az első többpárti választásokon a magyarság meglepően nagy arányban és egységesen szavazott érdekképviseletének jelöltjeire. Plakátok és propaganda nélkül a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a VMDK 132.726 szavazatot kapott, és ezzel 8 képviselőt juttatott be a 250 tagú belgrádi törvényhozásba 1990 decemberében. 1992-ben a VMDK-val én is belesodródtam a politikába, a helyhatósági választáson képviselői megbízatást szereztem, és a legnépesebb óbecsei és magyar képviselőcsoport vezetője lettem. A VMDK még a második alkalommal is igen sok szavazatot kapott, csak hát utána nem véletlenül verték szét. Ezt is közelebbről végignézhettem. Tulajdonképpen alig volt abban a vezetésben is olyan ember, aki nem számított beépítettnek.
Milyen volt akkoriban politizálni? Most az a mondás, hogy a kisebbségek ellenzékből nem politizálhatnak eredményesen.
– Ez a korlátoltság, ez a beszűkített világ, mások számításból beszűkített világa jelzi a nagy szellemi nyomorúságot is. A délvidéki magyarság vezetése az igazi magyar érdekképviseletről mond le, ha kizárja az ellenzékből való eredményes politizálást. A jelenlegi magyar képviselők azzal az elnökkel alkotnak szövetséget, aki 1995-ben Šešelj vajda pártjának fiatal parlamenti képviselőjeként arról szónokolt a belgrádi parlamentben, hogy minden szerb áldozatért száz boszniai muzulmán fog fizetni az életével. Ezután történt meg Srebrenica. A kilencvenes évek délszláv háborúja szörnyen kegyetlen volt, amivel még ma sem tudnak szembesülni az érintettek.
Mi a legtöbbet akkor értük el, amikor ellenzékből politizáltunk, amiből sokat lehet tanulni, és a hatalmi helyzetben lévők is az igazi ellenzéktől kaphatnák a legjobb ötleteket. Én 1992-től 2020-ig politizáltam aktívan, akkor járt le itt az önkormányzati képviselői megbízatásom, és ez alatt a 28 év alatt, ha jobban belegondolok, hat-hét évig voltunk csak hatalmi helyzetben, a többi időben, több mint két évtizeden át ellenzéki szerepben voltunk. Pásztoréknak a tízes évek második felében fontosnak éreztem jelezni, hogy őket már nem egy magyar, inkább egy vegyes párt vezetőinek tartom, hiszen belgrádi alapszervezetük tagjai nem tudnak magyarul! – ők ezzel vegyes párt lettek, olyan vegyes párt, amelyik mindent megtesz annak érdekében, hogy kinyissa a radikálisok, illetve a haladók előtt azt az ajtót, amelyen át azok betörhetnek a magyar választói testületbe. Ezzel a meggondolatlan cselekedetükkel politikailag is kiskorúsították a délvidéki magyarságot.
Milyennek látja a magyarság jövőjét?
Sajnos hiába pótoltuk be a vérveszteséget, hiába szedtük össze magunkat, nem alakult ki a magát magyarnak tartó értelmiségnek az a rétege, amely megteremtette volna a délvidéki magyar öntudatot és vele együtt a délvidéki magyar emlékezetet. Azt gondolom, hogy a jövőt csak az jelentheti, ha vannak gyerekeid. Ott, ahol nincs fiatalság, ahol 1,5 vagy 1,6 gyereket szül átlagosan egy nő, ahol ennyire lehangoló a szaporodási mutató, ott nincs jövő! Az albánok megmutatták a saját életükkel azt, hogy akkor, amikor a határokat megváltoztathatatlanoknak tartották Európában, ők egy saját országot hoztak össze maguknak Koszovóban. Az igazi életerő a fiatalságban lüktet. Szinte minden bajnak – Magyarországon és az egész Kárpát-medencében is – az a legfőbb oka, hogy iszonyúan el vagyunk öregedve. F.R.