Birkák haszonnak, lipicaiak hobbinak

A bácsföldvári Varga László már kamaszként tanyáról és lovakról álmodott

A Bácsföldvári Lipicai Lótenyésztők Egyesülete az idén augusztusban hetedik alkalommal szervezett fiákeres bemutatót, amelynek most már harmadik alkalommal a helybéli Varga László tanyája adott otthont. A 67 éves Varga Lászlónak ezzel két kamaszkori vágya teljesült be egyszerre: van egy tanyája, ahol a saját lovait is megmutathatja a közönségnek.
– Miért gondolhatták azt a barátai, hogy a 60. születésnapjára épp egy lipicai kancacsikó lenne a legjobb ajándék?
– Nekem a szüleim egészen a hetvenes évekig lovakkal munkálták meg a földet, aztán a nagykorúságom táján megvették az első használt traktorjukat, később pedig a többi mezőgazdasági gépet is. Már gyerekként is szerettem a lovakat, és később előszeretettel látogattam a törökbecsei Nagyboldogasszony Napok keretében megszervezett fiákeres bemutatókat. A 60. születésnapomra nagy bulit szerveztem, és az én betyár lovas kollégáim vettek nekem egy pedigrés lipicai kancát, azóta nincs hátraarc. Ma már hét lovat etetek, közülük kettő kancacsikó. Parádés lovak – az a dolguk, hogy szépen menjenek. Tulajdonképpen dísznek vannak, szóval költséges hobbi ez.
Járjuk a lovasbemutatókat, és most már harmadik alkalommal az én tanyámon szerveztük meg a bácsföldvári fiákeres rendezvényt. Tavaly 26, de az idén már 36 fiáker jött el hozzánk egész Vajdaságból, ami nekem nagy megtiszteltetés. Óriási öröm az ilyenkor, hogy sokan eljönnek, és mindenki élvezi a lipicaik kecsességét, a kicsinosított fiákereket, a lovasok viccelődéseit.
– A költséges hobbi árát miből termeli ki?
– Földműveléssel foglalkozom, de birkákat is tartok. Apám nem tartott birkákat, de én már gyerekként is neveltem néhányat, az apám nagyon haragudott is rájuk! Fiatal házasként támadt föl bennem újra a birkahóbort, ma már 500 birkám van, és szeretem ezt csinálni. Én akkor is kitartottam mellettük, amikor nyakig voltam gonddal és mások föladták. Harminchárom éve foglalkozom juhtenyésztéssel, a bárányokat adom el. Remélem, hogy ezek az állatok a sír széléig elkísérnek.
– Mivel jár a birkatartás?
– Bérelek és saját földem is van. Van annyi legelő, hogy aratásig kitartunk: épp, mire a füvet lerágják, kezdődik az aratás, aztán aratás után kimegyünk a tarlóra. Silónk is van, ott készül a téli eleségük. A birkáim 2013 óta anyakönyvezettek, ezért most már támogatást is kapok. A bárányokat eladom, a nőstényeket meg tovább szaporítom, de most már azzal is le kell állni, mert se hely, se legelő nem lesz többnek.
– Valóban kezes állat a bárány?
– Mi az ilyet úgy hívjuk, hogy szika bárány – így nevezzük azt a bárányt, amit elvesznek az anyjától, és cumival nevelnek föl. Az ilyen állat mindig az ember lába alatt van.
– Botor kérdés, de nem sajnálja vágóhídra vinni a bárányokat?
– Nem sajnálom őket, mi is megesszük a bárányhúst. Amikor az idősebbik lányommal legutóbb elvittünk ötven bárányt a vágóhídra, ő bizony pityergett, hogy visszük őket kivégzésre…De hát mit tehetnék mást?
– Gyerekkori vágya teljesedett be a tanyával is.
– Gyerekkoromban a birkáim egy öreg bácsihoz csatlakoztak, és én néha meglátogattam őket. Itt volt a birkalegelő, a mostani tanya mellett. Nekem akkor, 15 évesen megtetszett a szomszédos tanya, azóta vágytam arra, hogy nekem is legyen. Kétezerben vettem meg ezt a szántóföldet nem messze a falutól, azóta építkezem rajta, itt tartom a birkákat is. Van három lányunokám és egy fiú, ő most Futakon jár mezőgazdasági középiskolába. Én 70 éves leszek, mire ő befejezi az iskolát, és abban bízom, hogy Norbert, aki szintén szereti az állatokat, ide jön majd vissza dolgozni. A szülei már átvették a gazdaságot, míg a másik lányom és a vejem állásban vannak.
– Éltek-e a Prosperitati által nyújtott pályázati lehetőségekkel?
– Igen, a lányomék több gépet is tudtak venni ennek köszönhetően. Hálásak is ezért a lehetőségért, mert ennyi géphez hosszú évek munkájával sem tudtak volna önerőből hozzájutni.
– Volt egy időszak az életében, amikor lakodalmakban is muzsikált. Előveszi még néha a harmonikát?
– Az alapfokú zeneiskolában tanultam meg harmonikázni, később tíz éven át egy zenekarral falusi lakodalmakban muzsikáltunk. Amikor sok lett már a feladat, választanom kellett, és én a zenélésről mondtam le. Télidőben otthon még néha fölkapom a harmonikát, de az az igazság, hogy a hangszer megkívánja a mindennapos törődést, amit én nem adok meg neki.
– Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik keresik a megélhetésüket?
– Aki tud, tartson állatot. A birkatartás egyszerű: április végén kimennek a legelőre, és akár december végéig is kint lehetnek, mert még akkor is jól tud lakni az állat. Mindenki tud találni ilyen legelőt.
– Hogy hívják a lovakat és mi lesz a sorsuk?
– Az ajándékba kapott neve Csillag lett, aztán van Hajnal, Dáma, Szellő, Liszka, Fecske, Lepke, Miskó pedig a fiúunokám szamara. A lovak szeretete számomra egy sírig tartó ragályos betegség. Egyelőre szaporodnak, és a csikókat is megtartom – hogy meddig mehet ez így, én se tudom…Mindet szeretem! Mindegyik kanca, a csődörökkel nem tudok én már viaskodni!
– Úgy tűnik, boldog ember.
– Nekem itt a tanyán jó. Szeretem ezt csinálni. Nem kívánkozok én se gyógyfürdőbe, se a tengerre vagy a hegyekbe. Minden nap kijövök a tanyára, itt érzem magam a legjobban. Nyugalom van, tiszta a levegő – nem is vágyok ennél többre!
Forrás: Magyar Szó, szerző: Fehér Rózsa