„Nekem itt van dolgom”

Interjú a Pataki Gyűrűdíjas Mészáros Árpáddal, az Újvidéki Színház színészével

Újabb sikert aratott a november 7-a és 13-a között Nikšićben megtartott 18. Nemzetközi Színészfesztiválon az Újvidéki Színház Anna Karenina című előadása: a zsűri Fülöp Tímeának és Mészáros Árpádnak ítélte oda a legjobb színészi összjátékért járó Nagydíjat.

Október végén, a délvidéki magyar színjátszás napján a szabadkai Népszínház Jadran színpadán ugyancsak Mészáros Árpád érdemelte ki a Pataki Gyűrűdíjat, és az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatóinak a Tízesdíját is ő vehette át az Újvidéki Színházban bemutatott III. Ri-chárd című előadás címszerepéért. Az Újvidéken élő színésszel szülővárosában, Óbecsén beszélgettünk.

Te elektroműszerésznek készültél, hogy lett belőled mégis színész?

Világéletemben féltem a megmérettetésektől. Nyolcadik után felvételizni kellett volna a gimnáziumba, de én rettegtem ennek még a gondolatától is – így kerültem az óbecsei szakmunkásképzőbe elektroműszerésztanulónak a haverjaimmal együtt. Talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor megúsztam a megmérettetést, később viszont számtalanszor rákényszerültem. Az 1999-es bombázások idején, másodikos koromban elkerültem Kecskemétre, mert a nyolcadikos húgom oda ment vízilabdázni – én  vigyáztam rá… Ott elektroműszerész szakközépiskolában tanultam, ahol ugyanolyan érettségit kellett tenni, mint a gimnazistáknak. Nehéz, de szép korszak volt, mert ott találkoztam először nézőként a színházzal, és az nekem döbbenetes élmény volt. Jómagam porondmesterkedtem gólyaavatáskor és volt egy zenekarom is, így beleszerettem a színpadba. Mivel külföldiként az érettségi után nem folytathattam volna térítésmentesen a tanulmányaimat, hazajöttem a Magyar Tanszékre. Közben dolgoztam is az Újvidéki Színház művészklubjában, és megtetszett a színház világa. A diákszínpadi előadások és a Tanyaszínház után egyenes út vezetett a tanszék második éve után a Művészeti Akadémiára.

Te az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskolába jártál, gyanítom, hogy már ott szavaltál.

Valóban: Koncz Erzsébet tanárnő látott bennem valamit, amiért nagyon hálás vagyok neki, ő folyamatosan szavaltatott. Én a verseket azóta sem szeretem: egyedül kell közölni valamit, nem kapaszkodhatok partnerbe, nincsenek segítő eszközeim – ez nem az énműfajom, félek tőle. El is szunnyadt bennem ez a dolog egészen Kecskemétig.

Mi volt az akadémiai évek legfontosabb tanítása?

Sokat kértek ott tőlünk: azt, hogy vessük le az egónkat, és ez nehezen ment nekem. Ma már jó vagyok ebben, de akkor sok konfliktusom volt emiatt a tanáraimmal, akik igyekeztek egyre mélyebbre ásni bennem. Végül megadtam magam nekik, megtanultam engedni és elengedni – ez nagyon fontos ebben a szakmában.

Az Újvidéki Színház honlapján olvasható „önarcképedben” azt írod, hogy az őrület meghatározó része a színészi létnek, amit meg kell tanulni. A III. Richárdban és a Macbethben téged ez a lecke utol is ért. Hogy éled ezt meg?

Nagyon jó, hogy a nézők nem látnak bele a fejünkbe, mert ijesztő lenne, amit ott találnának… Élethűen átadnia az őrületet, az érzelmi végleteket óriási feladat, és ha egy ilyen szerepben valaki elengedi a gyeplőt, az veszélyes lehet. A színpadon mindenki tisztában van azzal, hogy szerepet játszik, de megeshet az, hogy néhány pillanatra – ez a színpadon nagyon hosszú idő, mert ott az idő kitágul – beleragad a szerepbe, amit igaznak él még. Tudni kell innen visszajönni még akkor is, ha a túlparton nagyon érdekes és értékes dolgok kerülnek felszínre. Ha tudunk efelett a helyzet felett uralkodni, nyert ügyünk van.

Te most álomszerepeket játszol. Nem megterhelő ez?

Ha egy évadon belül kapok egy főszerepet, én akkor már nagyon jól vagyok, de belátom, hogy most el vagyok kényeztetve a szerepeimmel. De volt pár éve olyan évadom is, amikor csak mellékszerepeket játszottam – azt hiszem, akkor voltam a  legboldogabb, mert nem rajtam volt a darab sikerének a terhe, és bőven volt időm a figurám kidolgozására a legapróbb részletekig. Egy ziccerszerepben is lehet olyat alkotni, amitől emlékezetes marad az előadás – számomra ez is nagy kihívás.

A Nikita Milivojević által rendezett Macbeth című előadás egy koprodukció az Újvidéki Színház, a Szerb Nemzeti Színház, a Belgrádi Drámai Színház és a Budva Teatar összefogásában. A produkció elején Branislav Jerković alakítja a becsvágyó Macbethet, aki egy adott ponton átmegy a gyilkos Macbethbe, akit Pongó Gábor játszik, egy harmadik ponton pedig megérkezel te, a megőrült, paranoiás és hisztérikus Macbeth. Ez volt az egyik álomszereped, igaz?

Igen. Számomra a világirodalom egyik legösszetettem személyisége Macbeth, mert azt hitelesen alakítani, hogy valaki hatalomvágyból, becs-vágyból – erős ösztönzésre – képes embert is ölni, nagyon izgalmas feladat. Nekem ez volt az álomszerepem 35-40 éves koromra. Most vagyok 40, teljesült ez az álmom, és bár nem úgy képzeltem el, hogy hárman játsszuk el ezt a szerepet, megértem ezt a rendezői koncepciót is.

Ebben a darabban játszik a nagyobbik fiad is. Neki nem vagy ijesztő ebben a szerepben?

Ifj. Mészáros Árpád hat és fél éves és okos kisfiú, akinek elmagyaráztam, hogy itt eljátszunk dolgokat. Izgalmas neki a színház, működik is vele a dolog.

Ebben az előadásban az álmoknak is nagy szerepe van, és te a tiéidet évek óta leírod. Miért fontos ez neked?

1996-ban azt álmodtam egyszer, hogy a kajakkenu klub előtt a Tiszaparton nekifutok a mólónak, fölugrom spárgába és átrepülöm így a Tiszát. Nem értettem, de fontosnak tartottam, hogy leírjam, és ettől kezdve minden álmomat lejegyeztem. A Tiszás álmom bizonyos értelemben már teljesült is: egy előadásunkban pont úgy fényképeztek le, hogy én spárgában röpülök. Azóta figyelem az álmaim és a valóság találkozásait, és az álmok 2-4 hétre előre vetítik valamilyen formában az eseményeket. Az álmaimon keresztül önmagamat is sokkal jobban megismertem, tisztában vagyok a legbelsőbb félelmeimmel, a legtitkoltabb vágyaimmal. Van, amikor az álmok azt jelzik, hogy valami nem fog megvalósulni, és ilyenkor ezt könnyebben el is fogadom. Szóval jóban vagyok az álmaimmal.

Leforgattad és bemutatásra vár a Liberta című film. Miről szól?

A Gvozden Đurić és Žanko Tomić rendezésében készült film Újvidékről szól abból az időből, amikor szabad királyi várossá nyilvánították. A történet 1747-48-ban játszódik, és én egy harambasát, egy mocsári zsivány vezért játszom benne. Ez egy játékfilm, de lesz belőle hat epizódos tévésorozat is valószínűleg a Netflixen. Nagyon izgalmas történet, hamarosan várhatóan a közönség is láthatja majd.

Magyarországi karrierre nem vágytál?

Én abban hiszek, hogy ha magyarként ide születtem, akkor nekem itt van dolgom. Nem véletlen, hogy a legdélebben működő hivatásos magyar színházban, egy fantasztikus társulatban vagyok, amellyel remek előadásokat csinálunk. A régió összes nagyobb színházi fesztiválján ott vagyunk, sikeresek vagyunk, és én erre nagyon büszke vagyok.

Csuja Imre egy interjúban nemrégiben azt mondta, hogy a színészethez kell egy pici tehetség, rengeteg szorgalom meg a jó szerencse. Te ezt hogy látod? Gondoljunk csak arra: mikor jár ki valakinek egy díj?

Akkor, ha a jelölő személynek épp a tiéd tetszett, holott más is lehetett jó, de neki az a színész kevésbé szimpatikus. A jelölő és a zsűri összeállítása is olykor bizony szerencse kérdése a nyertesre nézve. Ebben a szakmában nem lehet kiküszöbölni a szubjektivitást és az ízlésbeli különbségeket.

A színésznek akkor is színpadra kell állnia, ha nincs hozzá kedve vagy valami szomorúság érte. Ilyenkor mi ad erőt?

Azzal, hogy hetente négyszer erőnléti és kondicionáló edzést tartok, én kivetem magamból a negatív energiákat, emellett ott vannak a fiaim, akikből erőt tudok meríteni, ráadásul olyan kollégáim vannak, akikkel öröm az együttlét. Nem szabad beengedni a csömört, a fásultságot, a kiégést, meg kell őrizni magunkban a gyermeki kíváncsiságot. Én már voltam olyan helyzetben, hogy egy közegből ki kellett lépnem B terv nélkül. Ekkor, 2013 nyarán kerültem az Újvidéki Színházba.

Az idén tiéd lett a Pataki Gyűrűdíj. Mit jelent számodra ez az elismerés?

Azért fontos ez az díj, mert az a közeg ismerte el a munkásságomat, amelyből én is származom, és amelyért a legtöbbet igyekszem tenni. Bel-ső megnyugvással tölt el, hogy értékelik azt, amit teszek a közös ügyünkért, a megmaradásunkért, az anyanyelvünkért. A Művészeti Akadémia hallgatóinak a Tízesdíját is te vehetted át ugyanezen az ünnepségen. Ezt azért tartom fontosnak, mert az ifjabb kollégák szemléte sokszor egészen más, mint a tapasztaltabb szakmabelieké. Azért is örülök külön ennek az elismerésnek, mert egy olyan színinövendék társaság ítélte nekem, amelyik az elmúlt gálák eddigi legjobb műsorát vitték színre – nagyon kreatív és dolgos társaság. Bárcsak minden téren ilyen utánpótlása lenne a délvidéki magyarságnak!

Az álmaidat éled. Vannake újabbak?

Losoncz Alpár azt tanította nekünk a filozófiaórákon, hogy lehetetlen elérni azt az állapotot, hogy az embernek minden vágya ki legyen elégítve. Bár óriási gondolkodóról van szó, az én jelen helyzetem cáfolja ezt az állítását: nekem szakmailag már nincsenek vágyaim. Legfeljebb annyit kívánhatok, hogy a mostani társulatommal még nagyon sokáig csináljunk ilyen kaliberű előadásokat, mint amilyeneket most. Én egy boldog ember vagyok, mert velük dolgozhatom.

F.R.