„Nincs annál jobb érzés, mint amikor a közönség jól érzi magát velünk”

Csonka Balázs

Az óbecsei Csonka Balázs Szent István napja alkalmából Budapesten vette át a Népművészet Ifjú Mestere díjat

A Népművészet Ifjú Mestere díj olyan állami kitüntetés, amit olyan fiatal (15–35 éves) alkotóés előadóművészek kaphatnak meg, akik az egyes népművészeti ágakban kiemelkedő egyéni teljesítményt értek el. Az 1961-ben alapított díjat minden évben Szent István napja, augusztus 20-a alkalmából tizenöt személy kaphatja meg Budapesten. Az idén közöttük volt az óbecsei Csonka Balázs népzenész is.

– Hogy lett belőled zenész, népzenész?

– Az egyik nagymamám zenész volt. Édesapám is zenész szeretett volna lenni, de neki nem adatott meg ez a lehetőség, viszont sok hangszere volt, és egy zenetermet is kialakított a házunkban. Öten vagyunk testvérek, mindannyian jártunk zeneiskolába, és négyen a mai napig zenélünk. Nekem először a harmonika tetszett meg, Óbecsén a Petar Konjović Alapfokú Zeneiskolában végeztem klasszikus harmonika szakon. Feri bátyám akkor már a Szökős együttesben játszott, kellett nekik harmonikás – mire begyakoroltam magam hozzájuk, már Csalóka zenekar lett belőlük, velük szerettem meg a népi zenélést. Az együtt muzsikálás öröme, amit tőlük kaptam, felejthetetlen.

– Hogy került a kezedbe a harmonika után a tambura?

– Szerettem volna megtanulni másik hangszeren is játszani. Feri bátyám adta a kezembe a tamburát, és bár kezdetben nem szerettem, idővel egyre jobban megtetszett. Amikor gyakoroltam, a nagymamám gyakran közbeszólt, hogy csináljam, énekelt is olykor hozzá. Tőle gyűjtöttem legelőször és közben rájöttem, hogy ez nálunk valamikor olyan élő hangszer volt, ami része volt a mindennapoknak. Ki is alakult a hangszerrel egy erős érzelmi kötődésem, és annyira megszerettem, hogy már csak ezzel akartam foglalkozni. Miután diplomát szereztem Szegeden gazdasági informatikus szakon, felvételiztem Budapestre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Júniusban volt a diplomakoncertem népi harmonikaés tamburaművész tanári szakon, jövőre államvizsgázom. Jelenleg Budapesten a Kroó György Zeneés Képzőművészeti Iskolában, illetve a Ward Mária Általános Iskola, Gimnázium és Zeneművészeti Szakgimnáziumban tanítok tamburát.

–   Tíz évig tagja voltál az óbecsei Fokos zenekarnak, majd 2015-ben megalakítottad a Pendergő zenekart. Mi a története?

– Amikor Szegeden tanultam, két zenekarból öten összeálltunk és jelentkeztünk az egyetemi zenei versenyre, ahol első helyezést és egy koncertlehetőséget nyertünk. Ezután egyre több felkérés érkezett, ezért nevet kellett választanunk: a Pendergő mellett döntöttünk, ami asszociál a pengetőre, a pengetésre, a húr pendülésére. Most lettünk hét évesek, és elsősorban a hagyományos magyar vajdasági tamburazenét képviseljük, kutatjuk, tanítjuk, koncertezünk, táncházakat tartunk. Eddig két önálló lemezünk jelent meg, illetve több lemezen közreműködünk. 2019-ben kaptuk meg a KÓTA országos minősítésen az Aranypáva díjat.

A Hagyományok Háza által meghirdetett Népművészet Ifjú Mestere Díjra pályázni kell. Miről szólt a te munkád?

– A szakmai dolgozatom címe: A magyar tamburazene továbbélése Vajdaságban a XX-XXI. században két zenész életútján keresztül. Középiskolás korom óta gyűjtök, régi, helyi zenészekkel beszélgettem, és könyvtári kutatómunkát is folytattam. Elemeztem a tamburazenekarok kialakulását, elterjedését, elnevezéseit, milyen hangszerekkel egészültek ki ezek a zenekarok. A szakmai dolgozatot egy öttagú szakmai zsűri bíráltael. A kiválasztottakat meghívták egy színpadi bemutatkozásra is, amire májusban került sor, ebben Pirbus Virág hegedűs, Deák-Volom Dávid klarinétos és a Babra zenekar tagjai voltak segítségemre. A pályamunka és a bemutatkozás után húsz előadóművész és tizenegy tárgyalkotó közül öten kaptuk meg ezt a kitüntetést.

–  Augusztus 19-én adták át a díjat a Pesti Vigadóban. Milyen élmény volt?

– Általában másodjára, harmadjára szokták megkapni a díjat a pályázók, ezért hihetetlen, hogy elsőre megkaptam! A díjátadó hatalmas élmény volt. Azért is megtisztelő ez a díj, mert egy szakmai elismerésről van szó, és arra ösztönöz, hogy folytassam a munkát, amit szeretek.

– Milyen további terveid vannak?

– Nagyon szeretek tanítani iskolában és táborokban is, ezt nem szeretném abbahagyni. Szerb nyelven vannak tamburatankönyvek, de magyarul nincs, ezt a hiányt szeretném pótolni. Zenélni is nagyon szeretek, dolgozom a Pendergővel, Budapesten pedig más zenekarokkal is fellépek. Nincs annál jobb érzés, mint amikor a közönség jól érzi magát velünk – ezt az érzést szeretném a tanítás által is átadni a diákjaimnak: ne csak színpadi, hanem elsősorban közösségi hangszer legyen a tambura.

F.R.