Akarni kell a változást

A 23 éves óbecsei Andrija Dimitrov fiatal kora ellenére nagy utat tett meg: roma származása alapvetően arra predesztinálta volna, hogy már gyerekként elkezdjen dolgozni, ő ehelyett civil aktivista lett és főiskolára készül – azt szeretné, ha a példája más roma fiatalokat is arra ösztönözne, hogy a tanulásban meglássák a kitörés lehetőségét.

Jelenleg mivel foglalkozol?

– Egy éve az egyik óbecsei vendéglátóhelyen szakácsként és pizzamesterként dolgozom. A véletlennek köszönhetem ezt a lehetőséget: előtte hentes-eladó voltam, ott látta meg a vendéglátóhely tulajdonosa, hogyan dolgozom és tett egy ajánlatot, pedig nem is volt konyhai tapasztalatom. Megragadtam a lehetőséget, mára beletanultam a szakácskodásba, és elégedett is vagyok. Eredetileg a három éves gépi megmunkálás operátora szakot végeztem el az óbecsei Műszaki Iskolában.

Aktív tagja vagy az Óbecsei Ifjúsági Szervezetnek, a BUM-nak. Hogy kerültél oda?

– 2016 óta vagyok BUM-os – ez spontán alakult így, én akkor még kölyök volt. Dobrila Đin, a Đina Humanitárius Egyesület vezetője családi ismerősünk, ő közreműködött a BUM-mal, és megkérdezte az anyukámat, hogy elenged-e részt venni a projektjükben. Aztán már én magam kerestem a lehetőségeket, hogy mikor lesz a BUM-nak valamilyen akciója, amiből kivehetném a részem – így jött az egyik projekt a másik után, és mindből sokat tanultam. Ma már ifjúsági vezető vagyok a szervezetben.

Tagja vagy az Óbecsei Városi Színház színjátszó csoportjának is, és ma már a Đina Humanitárius Egyesület munkájában is részt veszel. Miket csinálsz ott?

– A színjátszás is a véletlen műve: a BUM-ban lettek olyan barátaim, akik tagjai voltak a színjátszó csoportnak, és ez felkeltette az én érdeklődésemet is. 2017-ben elmentem egy meghallgatásra, és azóta folyamatosan részt veszek az előadásokban. A Đinában a roma fiatalok képzési programjain dolgozom: leginkább azt szeretnénk elérni, hogy felfogják, milyen fontos a tanulás, amit a családi környezet nem biztos, hogy támogat. Ez nehéz felismerés egy olyan konzervatív közösségben, mint a roma, ahol sokan még mindig nem látják a kitörés lehetőségét az oktatásban. Sok szülő a mai napig felesleges időpocsékolásnak tartja a tanulást, szerintük mielőbb családot kell alapítani. Mi szeretnénk arról meggyőzni a fiatalokat, hogy a tanulás teszi lehetővé azt, hogy sikeresek legyenek a társadalomban, hogy megvalósítsák a céljaikat, és ne maradjanak örökre szociális esetek. Sokszor nekem is nehéz, azoknak pedig különösen az, akik csak a saját szűk közegükben forognak és passzívak. Sokukban él a szorongás a megkülönböztetéstől, elsősorban ezt kell leküzdeniük. Ha látják, hogy például nekem sikerült, akkor elhiszik, hogy ők is képesek megváltoztatni az életüket. Nem óriási dolog az, ami velem történt, de ha megnézzük, hogy honnan indultam, akkor igenis nagy utat tettem meg.

Neked ez hogy sikerült?

– A Đinának és a BUM-nak köszönhetem, mert előtte én se akartam tanulni, de ezekben a szervezetekben találkoztam olyan emberekkel, akik példát tudtak mutatni nekem. Gondom is van amiatt, hogy nem a megfelelő iskolát végeztem el, ezért csak most, 23 évesen kezdem meg a felsőfokú tanulmányaimat turizmus és szálloda szakon az újvidéki Üzleti Szakfőiskolán.

A család támogatott ebben?

– Amikor a középiskola második évében jeleztem, hogy szeretnék továbbtanulni, ők ezt nem =támogatták, mert egy 16 éves fiúnak inkább már dolgoznia kellene. Ez a roma közösség konzervatív mentalitása, nem gondolkodnak hosszú távon. De ahogy én fejlődtem és szélesedett a látóköröm, úgy ők is megértőbbek, nyitottabbak lettek. Ma már anyukám is azt várja, hogy mikor fejezem be a főiskolát. Ezért igyekszünk hatni a fiatalokra, akik hozzám hasonlóan a saját környezetük felfogását is meg tudják változtatni, amivel az egész közösség sorsa jobbra fordulhat.

A családodra konkrétan milyen hatással volt a te megváltozott hozzáállásod?

– Van egy középiskolás öcsém, és ő már most tervezi az egyetemi tanulmányait valamilyen műszaki szakon. Az én utam nem csak az öcsémet segítette, hanem az édesanyámat is: én nagyon boldog vagyok, hogy ő most már egy sikeres nő, pedig öt éve még napszámosként dolgozott.

A Đina Humanitárius Egyesület aktivitásain túl te még mit tartanál fontosnak?

– Én például bemutatnék sikeres hazai és külföldi romákat, megkérném őket, hogy tartsanak előadásokat, hadd lássák a roma fiatalok, milyen sokra vihetik ők is. Szerintem mindegyik roma fiatal a lelke mélyén szeretne kitörni, de van bennük egy gát a származásuk miatt. Meg kell szülessen bennük az akarat a változtatásra, ebben kell segíteni őket.

Mennyire fontos, hogy ezekről beszéljünk annak érdekében, hogy ne csak a roma közösség saját magára, de a többségi közösség is más szemmel nézzen a romákra?

– Sok oka van annak, hogy a roma gyerekek nem mennek iskolába, hogy a romák nem mennek orvoshoz és nem bíznak az intézményekben – először is ez utóbbiak hozzáállása kellene, hogy megváltozzon a romák irányába, aztán mindenki másé, mert a romák is emberek. Megítélni csak aszerint lenne szabad, hogy valaki jó vagy rossz ember-e, nem pedig a származása alapján.

T.S.