Bella Toscana Bácsföldváron

Farkas Angéla a családjával harminc év után költözött haza a festői szépségű Sienából
„Vajon hány embernek adott már gyökereket a Tisza?” – teszi fel a kérdést Ljasuk Dimitry filmrendező A Tisza nevében című dokumentumfilmjében. Nem tudom, mi a válasz a kérdésére, de egyikük egészen biztosan Farkas Angéla – a temperamentumos hölgy Európa egyik legnagyszerűbb gótikus városát, a toszkán dombokon fekvő Sienát 30 évig tartó szerelem után cserélte le a kedvéért. Angéla az idén áprilisban szülőfalujában, Bácsföldváron teremtette meg az ő Bella Toscánáját (Szép Toszkánáját).
Mire kora délelőtt leülünk a gasztrobár egyik asztalához, Angéla már kipipálta a feladatok egy részét: bedagasztotta a pizzatésztát, kisütötte a csokikrémes tekercseket, letudta a beszerzéseket, a munkatársaival megbeszélte a napi feladatokat és süti a szezámmagos lepényeket.
„Egyszerű, de minőségi alapanyagok kellenek az olasz konyhához, a jobb áruért – olívaolajért, mozarelláért – Újvidékre utazom heti két alkalommal. A bazsalikomos hámozott paradicsomot én magam készítem, nálam ez kerül a pizzára, nem a ketchup.”
Angéla pontosan tudja, mitől jó az olasz pizza: először is a komótosan készülő tésztától, aztán meg a válogatott, harmonikus feltétektől – és ebben az esetben valóban a kevesebb több. Andrea 30 évig élt Olaszországban, két éttermet nyitott a férjével, és sikerült nem csak a turistákat, de a helybélieket is meggyőzniük arról, hogy jó konyhát visznek. Amikor a kilencvenes évek elején a férjével elkerültek Sienába, nem hogy az olasz konyhát, de még a nyelvet sem ismerték.
„Sienában élt egy ismerősünk, azért esett a választásunk erre a városra. Egy utazótáska volt minden vagyonunk, pénzünk semmi, a nyelvet nem beszéltük, tele voltunk szorongással, aggódással. Munkába álltunk, elkezdtük elsajátítani az olasz nyelvet, magunkévá tettük a hagyományaikat, elkezdtem templomba járni – végül beilleszkedtünk és befogadtak bennünket. A férjem konyhán kezdett el dolgozott, aztán séf lett belőle, és beleszeretett a vendéglátásba. Én is konyhán kezdtem, aztán teremben folytattam a munkát, és elvégeztem egy sommelier-képzést is. 15 év után nyitottuk meg az első, majd a második vendéglőnket.”
Angéla szerint sokszorosan kellett bizonyítaniuk, hogy külföldiként is megállják a helyüket a toszkán konyhában, és hónapok teltek el, mire lassan elkezdtek érkezni a vendégek: sokat dolgoztak, de szenvedéllyel és boldogan csinálták. A sok munka mellett Angélának még ahhoz is volt energiája, hogy megvalósítsa egy régi vágyát, és 30 évesen beiratkozzon egyetemre olasz irodalmat tanulni.

Megvalósuló álom Bácsföldváron

Még az olaszok is úgy látják, hogy két Itália létezik: az az ország, amelyiket ők élnek nap mint nap, és az, amelyiket a turisták csodálnak egy rövid ideig. Angéla azt mondja, Olaszországban borzasztó nehézkes a bürokrácia, kapcsolatok nélkül jószerivel semmit nem lehet hatékonyan elintézni.
„Végül részben ezért is döntöttünk úgy, hogy hazaköltözünk. Sok lett a feszültség, szaporodtak a problémák, az utóbbi években egyre nehezebb volt munkaerőt találni, erre jött még a járványhelyzet. Nehéz döntés volt, de eladtuk az egyik vendéglőt, majd a másikat is, és hazaköltöztünk a fiunkkal. Matild lányunk Sienában maradt, ő ott dolgozik.”
Angéla még itthon ismerte meg macedón származású férjét, amíg ő is haza nem költözött végleg Sienából, Angélának nélküle kellett gyakorlatilag egy hónap alatt tető alá hozni a semmiből egy gasztrobárt Bácsföldváron, ahol tulajdonképpen még egy rendes kávézó sincs. Angéla március elején bérelte ki a helyet, egy hónapig dolgozott rajta, és április 16-án megnyitott.
„A Bella Toscana egy álom megvalósulása. Egy olyan találkozási pontot szeretnék teremteni itt a faluban, ahol kortól, nemtől, nációtól függetlenül összejönnek az emberek, ahova a bevásárlás, a piac vagy a mise után is betérhetnek. A Facebookon is igyekszem ehhez kedvet csinálni, lefotózom a reggeli cappucinót meg a brióst, és kiírom, hogy „Buon giorno, Bella Toscana!” Máskor egy toszkán tájképpel vagy valamilyen gusztusos fotóval próbálok kedvet csinálni ahhoz, hogy benézzenek hozzánk.”
Még mielőtt megnyílt volna a Bella Toscana, Angéláék otthon sütöttek, főztek, rendelésre vitték tőlük az ételt. A gasztobár még alakul, szeretnének majd fagylaltot, süteményt is árulni, Olaszországból pedig remek borokat, sajtokat, olívaolajakat importálni.

Tisza csak egy van

Amikor azt kérdezem Angélától, hogy mi hiányzott neki itthonról a leginkább Olaszországban, csak pár másodpercig gondolkodik a válaszon.
„Tudod mi? Sokszor becsuktam a szemem és éreztem a Tisza vizét a bőrömön. Itt nőttem föl, a fürdések meg horgászások emléke, az iszapos illat visszahúzott. El is tökéltem, hogy még aktív korszakomban visszajövök, hogy még én is fürödhessek a gyerekeimmel a Tiszában. Amikor két évvel ezelőtt hazaköltöztünk, felújítottuk a nagyanyám házát, vettünk egy hétvégi házat a Tiszán, és lett egy kis szőlőnk is – tavaly már szüreteltem és elkészült az első borom. Nyugodtabb életet élhetünk itt, több időnk van egymásra, és megelégszünk azzal, ami rendes tempóval belefér a napba.”
A folyó és a falu szabadsága Andrea fiát is boldog kamasszá érlelte. Emanuele angol iskolába járt és olaszul beszélt. Mielőtt elkezdte volna a hetedik osztályt, két hónapig tanult csak szerbül, de év végén kitűnő lett a bizonyítványa.
„Egészen más személyiség lett, olyan boldognak látom! Tudod, mi lett a közös pontunk? A Tisza. Délelőtt tanult, délután mentünk le fürödni, ugráltunk a vízbe a hídról. Szabad lett: biciklizik, egyedül megy vásárolni, elhagyott cicákat fogadtunk be, gazdátlan kutyákat hozott haza, így lett Dundink, Bodrink, Zsuzsink. Sienában lakásban élünk, erre nem volt lehetőség. A falusi élet teljesen megváltoztatta a fiamat, sokat nevet, befogadták az iskolatársai is, de mi is több időt tudunk egymással tölteni.”
Emanuele, aki borzasztóan szeret focizni, a nyolcadik osztályt már a tótfalusi Nyers István Labdarúgó Akadémián folytatta.

La Cucina Italiana

– Mondd Angéla, mitől olyan jó az igazi olasz konyha?
– Az igazi olasz ételek íze egészen más, mint az itteni utánzatoké. A tészta minél kevesebb élesztővel készül, annál könnyebben emészthető, tehát sokkal tovább kell keleszteni. Én legalább egy nappal előbb begyúrom, kelesztem, másnap újra begyúrom, kelesztem, csak ezután mehet a sütőbe. A pizzára pedig nem teszünk ketchupot!
– No de ki fog végül betörni ebben a kérdésben?
– Ez nagy dilemma, mert harcot vívok a ketchup ellen! Ha valaki kér – márpedig kérik sajnos -, akkor a felszolgáló kiviheti, de mi nem teszünk ketchupot se a pizzára, se az asztalra. Itt még azon is megátalkodnak az emberek, hogy vékony, ropogós a pizzánk, bazsalikomos paradicsompürével…Itt még az a jó pizza, amire mindent rápakolnak, de hát ez nem tankolás! Ebből nem engedek, ahogy a standard pizzaméretből sem – nincs kicsi meg közepes meg családi. Van egy kezdeti elégedetlenség, de majd megszokják.
– Az olaszok sok tésztát és pizzát esznek, mégsem kövérek, ez hogy lehet?
– Az olaszok egyrészt durumból készült tésztát főznek al dente, azaz roppanós állagúra. Pizzát hetente egyszer esznek vacsorára, de ebédre szinte minden nap tészta van, viszont sok zöldséget és salátát is esznek, szépen, lassan. Az a gond, hogy itt az emberek a fast foodot szeretik inkább, még a lasagnét is csomagolva, elvitelre kérik. Hogy ezt az igényt is kielégítsük, a vendéglő melletti helyiséget is ki szeretnénk majd bérelni. Végül is nem pihenni jöttünk haza: csináljuk a dolgukat, de már más tempóval…
– Nem hiányzik Olaszország?
– Én nagyon szeretek visszajárni Olaszországba, de már csak látogatóba, turistaként. 30 éve is tudtuk, hogy haza fogunk jönni, erre készültünk. Sienában mindig a falumról álmodtam, most nem álmodom Toszkánával – egyértelmű, hogy hazaértem.

F.R.