Délvidéki magyar exodus
88 évvel ezelőtt öt nap alatt 3000 magyart toloncoltak ki Jugoszláviából
1934. október 9-én Marseille-ben meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A támadást követő nyomozás során számos külföldi ország érintettsége felvetődött, amelyek közvetve vagy közvetlenül támogatták a merénylet végrehajtóit. Ezeket elsősorban azok között az államok között keresték, amelyeknek érdekükben állt, hogy a Jugoszláv Királyság ne erősödjön meg, így Olaszország mellett Magyarország érintettsége is felvetődött, mivel szerepet játszott a merényletet végrehajtó horvát usztasák kiképzésében. A merénylet ürügyén 1934. december 5. és 10. között körülbelül háromezer állampolgársággal nem rendelkező, Jugoszláviából kiutasított magyart szállítottak toloncvonatokkal a magyar határra.
A marseille-i merénylet ügyében 1934. december 7-én népszövetségi vizsgálat kezdődött Genfben, amelynek során Magyarország került a célkeresztbe. A december 10-én született határozat elítélte a nemzetközi terrorizmust, és megállapította, hogy a marseille-i merénylet kapcsán felmerült egyes alsóbb magyar szervek gondatlanságának lehetősége, ezért felkérte a magyar kormányt újabb vizsgálat lefolytatására, valamint a szükséges intézkedések meghozatalára.
A jugoszláv kormány nem volt megelégedve a döntéssel, de nem is várta meg azt: már a vizsgálat kezdete előtt néhány nappal százával kezdték átküldeni a magyar határon a határ menti délvidéki magyarokat. A legtöbb kitoloncolton megfelelő ruha sem volt, mert éjszaka álmukból verték fel őket a jugoszláv csendőrök, és annyi időt sem hagytak nekik, hogy a legszükségesebbeket magukhoz vegyék.
A határ menti magyar településeken történtek felkeltették a külföldi sajtó figyelmét: az üldözéssel a jugoszláv kormány igen kedvezőtlen külpolitikai helyzetbe sodorta magát, a magyar kormány számára pedig ez lehetőséget adott arra, hogy a népszövetségi vizsgálaton viszontváddal illesse Jugoszláviát. Miután a jugoszláv politikusok heves szemrehányásokat kaptak amerikai diplomatáktól, a brit királytól és a brit miniszterelnöktől, december 10-én beszüntették a tömeges kiutasításokat.
Elhallgatott trauma
Ács Péter szegedi távközlési üzemmérnöknek az édesapja, Ács Dezső óbecsei volt: 1922-ben itt született, és 1934-ig élt a városban. A gyerekkoráról nem mesélt a fiának, és haza sem akart látogatni soha. A miértekre a választ 2014-es halála után kezdte el keresni a fia.
„Miután meghalt, sok családi iratot találtam, és elkezdtem kutatni. A nagyszüleimre sajnos nem emlékszem, de édesapám felnőtt koromban elém rakott egy levelet, amit nagyapám akkor írt nekem, amikor én megszülettem. Ez egy olyan személyes üzenet volt 1957-ből, ami arra ösztönzött, hogy ismerjem meg jobban ezt az embert. Apai nagyapám 1921 májusában többekkel közösen megvette Óbecsén a Soós-malmot és a Soós-fürdőt, volt egy pékségük is meg egy Óbecse és Törökbecse között közlekedő hajójuk, a Sztaribecsej. 1934-ben azért kellett váratlanul elhagyniuk az akkori Jugoszláv Királyságot, mert a marseille-i királygyilkosság után a magyarokat kitoloncolták az országból. A nagyapámat tíz, öccsét, Sándort öt gyerekkel egyik óráról a másikra áttették a magyar határon. Nagyapa hamarosan újabb malmot vett, de 1949-ben az államosítással még egyszer kisemmizték, mégsem lett megkeseredett ember” – meséli Péter.
Arról, hogy miért és hogyan kellett távoznia a családnak Óbecséről, senki nem beszélt, Péter édesapja csupán két emléket idézett fel: az egyik szerint egy éjszakát töltöttek egy szegedi általános iskola tornatermében – erről később kiderült, hogy a Rókusi I. Általános iskoláról van szó, ahova Péter gyerekei jártak iskolába, a másik történet pedig arról szólt, hogy Horthy Miklós egy menekültek részére átadott iskolában kezet fogott édesapja Laci nevű öccsével.
„A család szerepelt néhány korabeli újságban is, amelyek beszámoltak a menekültek életéről az iskolában. Ács Sándor lánya ott hunyt el 1935-ben, mert megfázott a határon, amit nem hevert ki, Jenő nagybátyám pedig arra a címre kapott munkavállalási engedélyt mindössze négy nap alatt. Ez jellemző a családra: siránkozás helyett mindig talpra álltak, és mentek tovább” – mondja.
A kitoloncolás olyan családi trauma volt, hogy még a Horvátországban, azaz az egykori közös állam területén élő rokonok sem akartak soha visszatelepülni Óbecsére, mindannyian kitörölték magukból ezt a korszakot.
Keserű lett a sorsuk az anyaországban is
1935. december 8-án, a kiutasítások egyéves évfordulóján a Délmagyarország egy rövidebb írás erejéig így emlékezett meg az egy évvel korábbi eseményekről.
„Most egy éve, hogy a jugoszláv hatóságok tömegesen dobták át a trianoni határon a délvidéki magyar családokat. December 5-től 13-ig megszakítás nélkül érkeztek Szegedre azok a vonatok, melyekre a kiutasítottak százait zsúfolták fel. Az embertelen bánásmód híre szinte órák alatt elterjedt az egész világon, és mindenütt a legmélyebb felháborodást keltette. A világ legnagyobb sajtóvállalatai küldték el Szegedre tudósítóikat, hogy így közvetlen tapasztalatok alapján számolhassanak be a jugoszláv hatóságok minden kultúrát és civilizációt megcsúfoló ténykedéseiről, valamint a kiutasítottak kétségbeejtő helyzetéről. A nagyarányú nemzetközi sajtópropagandának köszönhető, hogy a jugoszlávok az egész világ felháborodásának hatására végül beszüntették a további kiutasításokat.
”Jugoszláviában június végén Milan Stojadinović személyében új miniszterelnök alakított kor-mányt, aki enyhíteni próbálta a marseille-i merénylet óta feszült szerb–magyar viszonyt, magyar fél azonban jelezte, hogy csak abban az esetben hajlandó a kapcsolatok rendezésére, ha megnyugtatóan rendezik a kiutasított magyarok ügyét. Végül Bogoljub Jevtić, a távozó jugoszláv miniszterelnök rendeletben engedélyezte a kiutasított magyarok visszatérését, de sokan nem tértek haza.
Szegeden közülük mintegy négyszázan találtak ideiglenes menedéket. A sajtó tudósításaiból az derül ki, hogy az elüldözött jugoszláviai magyarokra keserű sors várt az anyaországban. Bármennyire is igyekeztek rajtuk segíteni a hatóságok és az önkéntes adományozók, zavartalan ellátásuk, elszállásolásuk és munkához való juttatásuk a nagy világgazdasági válság idején szinte lehetetlennek bizonyult. Így az elüldözötteknek a nélkülözés és a létbizonytalanság jutott osztályrészül.
1935. augusztus 28-áig a magyar hatóságok által nyilvántartott 3304 kiutasított személyből 1566 fő tért vissza Jugoszláviába, 1738 kiutasított Magyarországon maradt és nem kívánt visszatérni régi otthonába.
F.R.