Doktor Zenit

Az óbecsei Sípos Árpád régi fényképezőgépek mellett szülővárosa 60-as és 90-es évek közötti építkezéseit és eseményeit megörökítő fotókat is gyűjt

Olyan kivételes építészeti és térbeli adottságokkal, mint az öt toronnyal körbebástyázott óbecsei központi tér, kevés város dicsekedhet. Ez a közterület a XIX. századtól számos átalakuláson esett át, divat és hatalom egyaránt nyomot hagyott rajta. Sokan a mai napig Pogácsának hívják, pedig a körforgalmas kialakítású tér, ami miatt ezt a becenevet kapta, még 1912-ben nyerte el a formáját, és 1979-ben, amikor az amfiteátrumos márványtér megépült, el is vesztette azt. Két évvel ezelőtt ismét új főteret avattak Óbecsén. A régit kevesen sírják vissza. Sípos Árpád a ritka kivételek közé tartozik.
A 26 éves óbecsei Sípos Árpád ugyan hamarosan környezetvédelmi mérnök lesz, de nagy szerelme a fotózás, és a fényképezés mellett a közelmúlt helytörténeti eseményeit, építkezéseit megörökítő fényképek után is kutat. Különösen a lengyel Jackiewicz házaspár tervezte márványtér építése és pusztulása izgatja – leltárában már most is több száz fénykép őrzi az emlékét az első „kapavágásoktól” egészen a bontásig.
„Sok emlék fűz engem ehhez a térhez. Általános iskolásként, majd gimnazistaként minden nap átsétáltam rajta. Abból az érzésből, hogy a tér agóra, még nekem is jutott egy kevés. Édesapám (Sípos Tibor jogász, festőművész – a szerző megj.) tudott egyet s mást az építéséről, mert barátságot kötött a teret megtervező Wiktor Jackiewicz-csel (1932-2018) és feleségével, Krystyna Pławska Jackiewicz-csel (1932-), aki a gimnázium tornatermében dolgozott a Győzelem bronzszobrán. Wiktor azt szerette volna, hogy a tér égetett téglából készüljön, ami jobban illett volna a környezethez, de a megrendelők, az óbecsei harcosok a jablanicai gránit mellett kardoskodtak. Azzal, hogy a tervekbe beleszólt a politika, a tér nem csak drágább, de kevésbé harmonikus is lett. Édesapám mutatott is ebből az időszakból néhány fényképet, ez indított arra, hogy további kordokumentumokat keressek. A tér eredeti, szép állapotára sajnos már szinte nem is emlékszem, és fotók is alig őrizték meg az emlékét, pedig az a tér – az anyagválasztást leszámítva – nekem jobban tetszett, mint a mostani. Szomorúan láttam a pusztulását, ami ellen senki nem tett semmit. Jómagam 2010 körül kezdtem el fotózni a teret, mert dokumentálni akartam ezt a pusztulást, és amikor megtudtam, hogy elbontják, ennek az agóniának a részleteit – a bontást, a Győzelem-szobor elszállítását – is meg akartam örökíteni”.
Árpádot nem a márványtérről készült képeslapszerű fotók érdeklik, hanem azok, amelyek az építése során készültek vagy a rajta megtartott különféle eseményeket örökítik meg. A város közelmúltjának a krónikásaként a szocialista érában, elsősorban a hatvanas és a kilencvenes évek között épült középületek, emlékművek, gyárak, sportlétesítmények, valamint közösségi rendezvények, közéleti események fotóit is keresi. Ezekben az évtizedekben lázas építkezés folyt, több lakótelep – a Sever Đurkić, a SKOJ hét titkára, a Nestor Džilitov – és óvoda épült, de ekkoriban került tető alá a központi buszállomás is. Árpád elmondása szerint a Tisza-parti töltést például pont a térrel párhuzamosan emelték fel, és emlékparkot, múzeumot, tavat is terveztek oda, de csak a kilátó meg a mozaik valósult meg az eredeti elképzelésekből. A zsilipről is kevés archív anyag van a szokásos fotókon kívül, de mozgóképet sem látott soha a működéséről, pedig szerinte valaki biztosan készített ilyet. Ha sikerül elég anyagot összegyűjtenie ezekről az építkezésekről és eseményekről, egy publikációt szentelne ennek a témának.
„A képek arról is mesélnek, hogy a maihoz képest mi volt a jobb a régi téren. A mostaninak szerintem nem jó a megvilágítása, nincsenek kiemelve a tér szép épületei. Korábban ezt remekül megoldották, bár ezt sem dokumentálja sok fotó: 5 magas oszlop tetején gondosan beállított reflektorok működtek, emellett sok kisebb reflektor is esti fényt adott az épületeknek – furcsamód épp a szocializmus idején voltak a legszebben megvilágítva a templomok, amelyeket e tekintetben most cserben hagytak. Ha sikerülne erről is jó éjszakai fotókhoz jutnom, érdekes párhuzamot lehetne látni. Kemény fába vágtam a fejszémet, de lassan beindul a domino-effektus: megtudtam, hogy Barsi Gyula fotózta a régi teret az áruház tetejéről, aztán a péterrévei Góli Lajos is hozzájárult a fotógyűjteményhez, aki akkoriban a kivitelezőnél, a Zidar vállalatnál dolgozott, és munkaköréből adódóan dokumentálta a munkálatokat, de sokat köszönhetek Firányi Ákosnak, Vlastimir Jankovnak és még sok más kedves ismerősömnek is. Fotósoknál, riportereknél is lehetnek még rejtett kincsek.”
Árpád nem csak régi helytörténeti fotókat, de régi fényképezőgépeket is gyűjt. Amikor kamaszként komolyabban elkezdte érdekelni a fotózás, a szüleitől ajándékba kapott digitális fényképezőgéppel gyakorolt, de mivel roppantul érdekelte az, hogy miként is lehet filmre fotózni, akkor csillant fel igazán a szeme, amikor az édesapja elárulta, hogy a padláson lapul egy régi Zenit. Megjavíttatta, és onnantól párhuzamosan dolgozott az analóg és a digitális készülékkel. Idővel közel 80-ra gyarapodott a régi fényképezőgépekből álló gyűjteménye, ezek némelyikét szétszedte, majd internetes kalauz segítségével ismét összerakta, hogy tanulmányozhassa a működésüket. Doktor Zenit – vannak, akik olykor így szólítják a régi fényképezőgépek ifjú gyógyítóját.
Árpád nem szeretné jobban visszapergetni az idő kerekét, azt mondja, a Pogácsa már lerágott csont, de a márványtér még viszonylag friss múlttal rendelkezik, ráadásul olyannal, amelyet nem igazán örökítettek meg. „Csak a lepukkant régi térre emlékeznek az emberek, pedig valamikor igenis szép volt. A betört ablak-effektus* nagyon jellemző ránk. Sajnos szinte mindennel így vagyunk, pedig kevés pénzből és csekély erőfeszítéssel sok problémát meg lehet oldani.”
Azok, akik fotóval, negatívval, diapozitívval vagy szuper nyolcas filmszalaggal tudnák gyarapítani Árpád dokumentációját, jelentkezzenek a sipos.srb@gmail.com címen. Az anyagokat Árpád beszkenneli, illetve digitalizálja, és sértetlenül visszaadja a tulajdonosának.

Forrás: Magyar Szó, szerző Fehér Rózsa

A„betört ablak” elve James Q. Wilson és George L. Kelling 1982-ben publikált kriminológiai elmélete, mely szerint a bűnözés a zűrzavar, a rendetlenség elkerülhetetlen következménye. Ha betörnek egy ablakot és kijavítatlanul marad, az arra járók azt gondolják, hogy senki nem törődik a házzal. Hamarosan egyre több ablakot törnek be, és az elhanyagoltság szelleme az épülettől az utcára terjed, jelzést adva arra, hogy mindent szabad. Az ilyen, a betört ablakokhoz hasonló kisebb problémák, mint a szemetes utcák, rongálások, a graffitik egy negatív spirált indítanak el. Az elméletből az is következik, hogy ezek kijavításával elindulhat a megújulás, megszépülés, a bűnözés visszaszorítása is