Dojo

A Petrićević-házaspár Franciaországban szerzett karate-tudását szülővárosában adja át a tanítványoknak – Rale a gallok földjén írta meg népszerűvé vált, Tiszához és Óbecséhez írt dalait

Több mint 35 éve annak, hogy befejezték az általános iskolát. A generációs találkozón valakinek eszébe jutott: énekeljék el a Pesma Bečeju (Dal Óbecséhez) című dalt. Miközben mindenki énekel, a Dél-Szerbiában katonatiszti szolgálatot teljesítő Boško arcán könnyek gördülnek végig, és amikor a többiek azzal froclizzál, mit érzékenyült ennyire el, hiszen ez csak egy dal, csendben annyit mond: Nektek. Nekem sokkal több annál.

Ezt mesélem el Rale Francuznak, amikor felhívom.

-Ha leteszem a telefont, én is sírni fogok. Én azt gondolom, hogy egy dal akkor jó, ha saját életre kel és másokban is érzelmet kelt, nem csak a szerzőjében. Ez a dal ilyen lett – mondja Rastislav–Rale Petrićević, a dal szerzője.

A 75 éves óbecsei férfi azért lett Rale Francuz, azaz Francia0 Rale, mert 23 éves korában lelécelt Franciaországba. Nem sokkal azután, hogy kivételes szerencsével 54 évesen nyugdíjba vonulhatott,2000-ben hazaköltözött szülővárosába. -Végtelenül hálás vagyok az országnak, amely befogadott, ahol dolgozhattam, ahol megszülettek a fiaim és ahol megismerkedtem a karatéval, de én mindig arról álmodtam, hogy egyszer hazatérek, és továbbadom azt, amit kint megtanultam – mondja.

A még ma is fess férfi gyerek- és ifjúkorába atletizált, úszott és vízilabdázott, a Herkules című film atására – rúddal, téglával – belevágott a testépítésbe és már 14 évesen táncmulatságokon énekelt. Úgy tűnt, mindene megvan a boldogsághoz: géplakatosként jó munkahely, énekesként népszerűség, fiatal legényként szerelem, de 1966-ban, 23 évesen mégis szó nélkül lelépett, se szerelmétől (későbbi feleségétől), a Cunaként ismert Radmilától, se a családjától nem búcsúzott, csak egy-egy levelet hagyott hátra.

– A katonaságban ittam azok szavait, akik a külföldi kalandjaikról meséltek. Én is ilyen életről  modoztam. Párizsban élő unokatestvérem meghívása után 1966 szeptemberében felültem a párizsi vonatra, és  három nappal később már dolgoztam. 2000 januárjában éltem a lehetőséggel, és korai nyugdíjba vonultam – meséli a Pasteur Intézet egykori géplakatosa.

Cunát, első szerelmét a jugoszláv nagykövetségen vette feleségül, majd Párizsból egy Óbecséhez hasonló kisvárosba, Rosnyba költöztek. A harmadik fiú megszületése után felesége feladta munkahelyét, és teljesen a családnak szentelte magát. Ma már közösen vezetik az óbecsei családi ház portáján felépített Dojo Karateklubot. A Dojo (Dodzsó) japánul küzdőtermet jelent, illetve az utat, azaz a karate elsajátításának a helyét jelöli. Rale életében kacifántos út vezetett idáig.

-Amikor kiköltöztem Franciaországba, csak a munkára összpontosítottam, rengeteget dolgoztam és kissé elhíztam. Hogy lefogyjak, először futni kezdtem, majd több maratoni táv teljesítése után áttértem a gyorsgyaloglásra. A 100 km-s Dorman-Torsy versenyen harmadikként értem célba, és három nap alatt, három órás pihenővel sikerült teljesítenem a Párizs-Strasbourg közötti 517 km-es távot is. A karatéval viszonylag későn, 1974-ben egy barátom ismertetett meg, és ez a szenvedélyem Cunára is átragadt. A karate lett az életfilozófiánk. Bírói és edzői vizsgát is tettünk, így már saját klubot is nyithattunk. Amikor Jugoszláviát szankciókkal sújtották és kizárták a nemzetközi sportközösségből, sikerült elérnünk azt, hogy a Jugoszláv Karateszövetség sportolói indulhassanak külföldi versenyeken – a hazai sportolók közül akkoriban ez csak nekik sikerült – meséli Franciaország 1988-as veterán karate-bajnoka.

Petrićevićék életében minden gömbölyű volt – és ők ekkor hazaköltöztek a széthullott, lebombázott, tüntetésektől zajos országba. Szolidaritást akartak vállalni honfitársaikkal, és tanítani akartak itthon. Óbecsei családi házuk udvarának mélyén ezért építettek fel egy korszerű edzőtermet.

-Meggyőződésem szerint jó dolgot csinálunk: gyerekeket és felnőtteket az itthon szokásostól eltérő módon oktatunk karatéra, de nem a versenyeredményekre hajtunk. A 60 négyzetméteres tornateremmel, női és férfi öltözővel, mosdóval, fűtéssel rendelkező Dojo klubot 2000-ben alapítottuk. Akkor nyitottunk csak, amikor a többi karate klub már túl volt a beiratkozáson, mert én nem a karatéból, hanem a karatéért élek. Két-három taggal kezdtük meg a munkát, és ma már négy szekcióban közel ötven sportolóval dolgozunk. A feleségem a karate mellett Tai Ci Chuan órákat és női alaformáló tornát is tart. A karate révén csaknem 30 éve járunk rendszeresen Francia Guyanába, és nagy örömünkre a közbejárásunkra az idén ottani diákok jártak Óbecsén. Remélhetőleg a viszontlátogatásra is lesz majd lehetőség – mondja Rale.

A gitár is itthon került ismét a kezébe, egy helyi stúdióban cédére rögzítették 11 saját szerzeményét, közöttük van a sokáig a Májusi Játékok himnuszaként ismert Pesma o Bečeju is. Egy másik hanghordozóra az ifjúkori táncmulatságok hazai slágereit énekelte fel, és cédére kerültek kedvenc francia sanzonjai is. Élettörténetét az idén egy a jegyzetei alapján készült könyvben hagyta örökül a fiainak.

-Életem négy oszlopa a család, a munka, a sport és a zene volt – szerencsére mindben ki tudtam  eljesedni. Itt a mi Tiszánk is, ahol kora tavasztól őszig minden nap strandolunk a feleségemmel, akivel egy hónap múlva ünnepeljük az 50. házassági évfordulónkat. Három fiam és négy unokám van. A fiaim Franciaországban születtek, de imádják Óbecsét, itt éltek/élnek ők is, és először innen is nősültek, igaz, el is váltak mind. Az éveknek számomra nincs jelentőségük, mert ahogy gyerekkoromban, úgy most is a tavasz, a nyár, az ősz és a tél illata fejezi ki számomra az idő múlását – mondja Rale.

Forrás: Magyar Szó, szerző: Fehér Rózsa